Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

hordani, vagy kimenteni. A legtöbb szállás a Kis Duna partján volt egymás mellett, az árvízszint fölé emelkedő hátakon. Rokonok, jó szomszédok igyekeztek a réten is szomszédok maradni, együtt teleltetni. A szállások másik sűrűsödési pontja Deesen az ún. Csergáti kertek, ill. ahogy ma nevezik, a Csergáló volt. Őcsényben pedig szintén a Kis Duna partján, annak túloldalán a falutól ÉK-re eső rész. Ezeket a helyeket a Böhmféle térkép külön színnel is jelöli, de ahonnan már a XIX. század második felére eltűntek a szállások s csak veteményes kertként használták az egykori szálláskerteket. Egyik-másik kertben még szántáskor kirajzolódtak az aklok kerek fekete foltjai, ahol azelőtt telenként évtizedeken keresztül az állatok topogtak. Az összevissza kerthatárokat sokhelyütt ma is csak sűrű élősövény és fák alkotják, melyek szélárnyékába húzódott télen a jószág. Néhány évvel ezelőtt is még szinte áttekinthetetlen volt a 100—200 öles parcellák rendetlen halmaza, kusza úthálózata. Igen sok parcellának nem is volt útja, „úttalan" volt, s csak a másik kerten keresztül lehetett bejutni. Pl. az egyik kert, mely Varga János pásztor birtokában volt, 11 más kerttel volt határos. Ez az egykori szabadfoglalásra és a szabadfoglalású kertek szétöröklésére utal. Sok rokon család (csak úgy mint a rétirtásoknál láttuk) közös kertben is teleltetett és csak a XIX. század második felében különöztek el: területüket egymás között felosztották. A mai köztudat szerint ezt a területet azért nevezik még ma is kertnek, mert mindenkinek volt itt veteményeskertje, s már csak az öregek tudnak arról, hogy ez a régebbi szálláskert, akókert elnevezéssel függ össze. A szálláskerteknek közvetlen a falu köré vagy mellé való települése az Alföldön a múlt század második feléig általános jelenségnek nevezhető.

172 Vidékünkön ez a forrna legközelebb Szeremlén maradt meg a Duna keleti partján, a Sárközzel szemben. A falu egy dunaág mellé épült, és az akókertek körívben vették körül a falut az ellenkező oldalról. A sárközi falvaknál a hasonló közeli vagy gyűrűszerű szálláskert elhelyezést a felszín lehetetlenné tette. Egyrészt azért, mert a falu körül nem volt árvízmentes tér s a szállásoknak nem akarták elvenni a szűkös szántóterületeket sem, másrészt a réteken termett szénát csak nagy nehézségekkel lehetett volna a faluba szállítani. A sárközi falvak szállásainak nagy részét a rétben szétszórtan találjuk már a József-császárkori katonai térképen is. A faluhoz közelebb eső Csergáló csak kedvező sűrűsödési pontja lehetett a szállásoknak egy bizonyos időszak feltételei közt, s valóban valamikor a szállások zöme is itt lehetett. Aránylag közel esett a faluhoz, a falu köré eső legelőkhöz, rétekhez is, de könnyű volt innen az áttekinthetetlen bozót s erdők zónáját is elérni. A múltszázad első felében mindenképpen több funkció ellátására voltak alkalmasak ezek a csergálói szállások mint a később innen egyre inkább a rétbe kihúzódó szállások. Egy 1786-ból való feljegyzés szerint itt kölkes-fazáras istállók is álltak, melyeket az apródézsmát szedő uradalmi ispán erőszakkal feltöretett embereivel s belőlük aprómagvakat hordatott el. A később megnövekedett állatállomány az adott lehetőségek közötti racionálisabb ellátása megkövetelte ; a biztonságosabb idők s a XVIII. század végétől induló s egyre kiterjedő vízszabályozások pedig lehetővé tették a szállások fokozott szétszóródását a rétekben, mely bizonyos mértékben a szálláskertek berendezésbeli és funkcióbeli visszaesését, másodlagosan kezdetlegessé válását is okozta. A csergálói kertekben tárolt termények (főként aprómagvak) s egyéb felszerelés az 1859-es tűzvész után téglával épített, fejlett házakban kaphatott elhelyezést. A távol levő szállások nagy részén nyáron át nem tartózkodott senki s így azokba istállót, vagy más szilárdabb falú épületet nem emeltek már. A csergálói szállás kertekben említett épített és zárral ellátott istállók később seholsem tűnnek fel a decsi határban szétszórt szállásokon, a szállások a Csergálóból való elkülönözése után sem. A század végén megjelenő szilárdfalú épíl menyek a decsi határban már az állatteleltető szállások állatteleltető—földművelő szállásokká (az alföldi értelembe vett tanyákká) való átalakulásával függ össze, és a korábbi kaszáló rétek szántóföldi művelés alá való vételével áll kapcsolatban. A szállások mezőgazdasági munkahellyé való kiépülése csak a múlt század utolsó évtizedeiben, de leginkább csak a 90-es évektől kezdve indul meg. így Kovács Aladár századeleji leírásában bemutatott szállás, mint állatteleltető szállás egyszerűbb és szegényesebb volt már, mint amilyenek a levéltári adatok szerint valaha a Csergálóban és a Kis Duna mellett általánosak voltak. Mivel azonban a régi csergálói és záras istálókkal ellátott szállások külső leírásához kevés az adatunk, csak a későbbi szállások leírására vállalkozhatunk a szájhagyomány és Kovács Aladár feljegyzései alapján: A szállás magja, mint láttuk, a kerítéssel védett szénaállás, szénáskert. Mellette, ha nem magába a szénáskertbe rekesztették be az állatokat, állt az akó, vagy akókert. A kertelések többfélék lehettek. Vagy rudakból állott, melyeket három-, négy-soros an, vízszintesen erősítettek egymás fölé, egymástól 2 m-re függőlegesen leásott oszlopokra, mint a ma is használatos kifutók korlátai az istállók előtt. Gyakoribb volt a „porostya-akó" : az 1 —1,5 m vastagabb oszlopokat vagy hasítékokat egymás mellé közel ásták le úgy, hogy vastagabb, de még hajlítható ágakkal befonhassák. A kerítést a már ismertetett módon kis tetővel védték az eső ellen. így ez az állatok egyetlen védelme is volt a szél és az cső ellen. A bejáratot elemelhető rudakkal zárták le ennél is. Az akó É-i oldalán, néha ágasfákra, kisebb fészert is emeltek, melynek hátsó oldalát a porostya kerítés képezte. Ilyen fészert azonban nem minden szálláson emeltek az állatok részére. Az akó bejárattal szemben állt az állatokat gondozó emberek kunyhója, a kerek kunyhó, vagy csücskös gunyhó. Ennek alaprajza kerek volt s oldalát összetámasztott rúdvázhoz illesztett nádkévék képezték. A nagyobb kunyhóknál az összetámasztott rudakat a kunyhó közepe táján leásott és függőlegesen felállított oszlop is tartotta. A kunyhó oldalát képező nádkévék tövét kissé beásták a földbe. A kunyhó ajtaját is elemelhető nádkéve képezte sokszor, s a kunyhó csúcsa nyitva volt, hogy a benne levő tűz füstje azon elszállhasson. Nagyobb kunyhók belsejét sárral is beverték és ki is meszelték, de ezt a munkát csak nagyritkán a szállásokra kimenő asszonyok tették meg.

173 Az akókerítést vagy magát a szénakerítést is sokszor magasították régebben árkolással. Részint a rétszaba-