Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

olvashatjuk „tőrös"-nek is, vagyis veszedelmesnek), hogy a szekér széjjelesett a rázkodtatásban s az állatok lába meghúzódott az árkokba. A robotba menést megnehezítette még a szekerek áthajózása és az ökrök átúsztatása is a vizeken. A szekeret valószínű szét kellett szedjék ezeken a helyeken. Ezért ha csak tehették a szőlőbe, vagy a szekszárdi piacra csónakkal jártak. A csónaknak is azonban utakat kellett vágni a magas nádban s e csónakutakat állandóan tisztítani. Ha vihar miatt, mely megdöntötte a nádat és könnyen férevezette a csónakosokat, különösen rossz látási viszonyok mellett, időben meg nem érkeztek a csónakok a hegyről vagy Szekszárdról, az Őcsényi templom tornyába lámpást vittek fel, s még a harangot is meghúzták, hogy a nádas-vizek közt vergődőket tájékozódni segítsék. Fiatalok ha csak tehették, lóháton jártak. Gyakran vontatták a csónakot is lóval. Csekély vízben és a vizek közt levő sáros részeken a ló húzta a csónakot s benne az embereket is. Ha a száraz rész hosszabb volt, legfeljebb az emberek kiszálltak, a csónak átcsúszott. Mély víznél a ló a csónak mellett úszhatott. A csónak így a sárhajó szerepét is betöltötte. CSALÁDI MUNKAMEGOSZTÁS RENDJE. ÉLET A SZÁLLÁSOKON A sárközi gazda haláláig nem „vetkőzött le" örököseinek, vagyis vagyonát és gazdaságának vezetését csak halálos ágyán adta át fiának vagy vejének. Napjainkig megtörtént, hogy egy házban 4 generáció is élt együtt. A 80 éves gazda, a dédapa mellett a 60 éves nagypapa, az öreg fia vagy veje éppen olyan vagyontalan lehetett, mint a kétéves gyermek, a dédunoka. Ennek ellenére nem voltak sokan, a Sárközben a XIX. század elején már gyakoriak voltak a válások, lazák a házassági kötelékek, s kevés volt a gyermekáldás. Egykés volt s a református őslakosság lélekszáma fogyóban már a század közepén is. A század közepéig a háztól elmenő, kiházasított leány ágyi ruhán, egy tehénen és az ősi szőlőből megillető arányos részen kívül ingatlant nem kapott. Az állatállomány fölött, mint a legféltettebb kincs fölött a legöregebb ember, a családfő rendelkezett és ő is kezelte haláláig a fiúgyermekek, házasulatlan legénykék segítségével. A 10—12 éves gyermek is az állatok körül szorgoskodva kezdi meg hasznos munkáját a család munkaszervezetében. Míg legényszámba nem ment bent volt a faluban az apja mellett és annak munkaállatait hajtotta ki este és kora hajnalban füveim a falu alá, vagy a falu alatt legelésző béklyós ménesbe vagy ökörcsordára. 15—16 éves korában került ki a szállásra az állatokhoz, a nagyapja mellé. Társulva a hasonló korú vagy nagyobb legényekkel ők jártak az állatok után a rétben, vonultak kisebb nagyobb kalandokra éjszaka a lovakkal: csőszöket bosszantani, megdézsmálni az uradalom szénáskertjét, ellátogatni más faluba, más szállásra, szőlőbe, kocsmába, vetésekre és játszani ahol és ahogy kedvük esett. Nem is tértek meg minden este a szállásra. Az öregek sem ültek egyedül a kunyhóban, a legények is jobbszerettek együtt aludni valamelyiküknél. Ha a jószág eltűnt a szemük elől a magas gazos fűben, bozótban, a fák tetejére mászva fürkészték. Úgy emlegetik a ma még élő öregek, hogy ebbe a vad, szabad világba egyszer csak kijött a legény apja vagy anyja, és megkereste a fiát hangosan kiáltozva: „Gyere fiam haza, mert megházasodtál!" A legény pedig: „Aztán édesapám, kit vettem el?" „Gyere haza, majd meglátod." À fiú hazament és elvette azt a lányt, kit a család kiszemelt. A fiatal házasember vállára került a mezőgazdasági munka minden terhe, régebben a robotra-járás, fuvarozás, vásározás, egyszóval minden munka, a szálláson tartott jószág gondozásán kívül. Előfordult azonban az is, hogy még mint házasember is kint volt az állatoknál egy ideig, de a rend az volt, hogy bent legyen a faluban, élje a falu életét. Évtizedek múlva, mikor már ő lett a vagyon örököse s meghaltak a család nála öregebb férfiai, ment ki újra a szállásra, végleg elhagy va a falut, a falu társas életének gondját és világát. Ezzel nemcsak a falutól idegenedett el, ahol az ő korosztálya már megritkult, hanem a családtól is. Annak belső ügyeit, házasság, paszit, kommendálás, harag, békülés, pletyka és ruhagondjait az asszonyokra bízta teljesen, ezért ma is érezhető az asszonyi vezetés a sárközi magas fallal körülvett udvarokon és nagy házakban. Élelmét, tiszta fehérneműjét hetente kihozta neki a szállásra valamelyik gyerek, vagy ő maga, ha vasárnapi istentiszteletre bejött. Ettől kezdve már úgy emlegették a faluban mint a „Benedekek öregje" (a Benedek család legöregebb tagja, aki koránál fogva az állatokkal kint van a szálláson), a „Tótok öregje", „Szélek öregje". A megjelölés egyszerre jelentette ennek az embernek korát, tekintélyét, foglalkozását és egyben azt is, hogy bizonyos tekintetben már kívül áll a családi körön, a falu életétől távol. Kint a rétben a szomszédság és rokonság alapján az öregeknek külön társadalmuk és életük volt. Mint már említettük, gyakran összeköltöztek, együtt laktak, tüzeltek a gunyhóban, teleltették a jószágot. Nemcsak a magány ellen védekeztek így, s az egyedül éjtszakázó emberek megkísértése ellen, akiket régi, ifjúkori szép tekerődzös menyecskék képében meglátogatták a szépasszonyok, s a csücskös kunyhó füstnyílásán kacagva és büdösét fosva távoztak el, ha a tuskótűz mellett elbóbiskoló öreg felriadt a pusmogásukra. Régebben kóborlókkal is meggyűlhetett a bajuk, akik szerencsét próbáltak az ilyen elhagyott helyeken. Gyakan jártak erre betyárok és zsiványok, akik itt a Dunánál akarták lopott lovaik nyomát veszejteni vagy önkényesen kicserélni a sárközi fajtával. Farkasok támadása ellen is könnyebb volt együtt védekezni, több kutyával, nagyobb éberséggel. Ez a közösködés a veszély múltával és a vizek lecsapolásával ritkult már. Nyáron sokkal kényelmesebb volt. Ha a jószág nem is volt a közös nyájban, azután a legények jártak. Az öregek végigjárták a halfogó rekeszeket, vejszéket és madárfogó csikléket, s ha a szállás körül legelésző állatokat s őket is a szúnyog igen meglepte, ganéjból, pudvás fából szúnyogűző füstös tüzet szítottak, maguk pedig hosszúszárú pipákra gyújtottak. Maguk is főztek. Ehhez csak az alapanyagokat hozatták a faluból: lisztet, kását, szalonnát, szárított gyúrttésztát, babot