Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )
A Sárköz gazdálkodása
el is pusztult), hogy azért a bérletet fel kellett mondják s az állatoknak sietve más területet kerestek. A lovak és marhák tehát lehetőség szerint elkerülték nyáron a mocsaras ártéri erdőket, a disznók azonban igen jól érezték magukat benne egész éven át. A bozótokon keresztülbújva az ágak lesodorták a rovarokat, sárba henteregve páncélt is öltöttek ellenük, a mocsaras, vízállásos helyeket megdúrva ; a benne levő férgeket, csigákat, gumókat és gyökereket pedig igen szerették. Különösen a sulymot keresték, s ha a pásztor olyan helyet talált, ahol az bőven volt, maga is gyűjtögette táplálékul saját magának. Augusztusban már hullani kezdett a makk férgese, szeptembertől már az érett is potyogott s a sertések ezen híztak meg. A középkorból fennmaradt adatok bizonyítják, milyen nagyszámmal éltek az erdőkben messze környék disznai. Az adatokból úgy látszik, hogy sem Deesen sem őcsényben a XIX. század közepéig a disznók zöme nem nagy közös falkákban járta az erdőt, hanem kisebb, néhány család tulajdonát képező csoportokban, külön pásztor felügyelete alatt. Rendszerint az összetársult gazdák közül az egyiknek a fia volt a kanász, aki a többitől ezért kialkudott bért is kapott, kint az erdőben aztán hasonló korú társaival összeverődve őrizte az állatokat. us ' 2 Már a XIX. század elején említenek disznóólakat a határban, a rétek és erdők érintkezése tájékán, s abból arra következtetünk, hogy nem minden falka töltötte kint a telet az erdőben akó nélkül. Közös, nagy disznónyájat a múlt század közepén említenek először a feljegyzések, de a század végére lesz csak ez a legeltetés kizárólagos formájává. A közös disznónyájat az elkülönözés után az uradalommal való megegyezés szerint hajtották makkoltatni az erdőkbe, bizonyos bérleti díj ellenében, hosszabb vagy rövidebb ideig. Általában a disznók csak a legelőn és a tarlón járhattak, a rétekbe a rétszabadítás után sem engedték be őket. Ha a sertések a Külső Mező tarlóit járták, esténként nem tértek vissza a legelőn levő akójukba, hanem a tarlón háltak. Őcsényben az akó a Külső Legelőn, közvetlenül a falu alatt, a decsieké pedig a Sárvíz mellett volt. A disznóknak nagy, négyszögletes porostya-akót raktak, melynek északi oldalán valamint nyugati és keleti oldalának egy kis részén körülbelül két méter széles fészert is emeltek, melyet belül magasabban oszlopok tartottak, külső oldalát pedig maga a prostya-kerítés képezte. Hasonló volt ez a néhány szálláson is alkalmazott védőtetőhöz, csak sokkal nagyobb terjedelmű. Erre a legelőben levő akóknál azért volt szükség, mert a hófúvásnak, szélnek itt a nyílt téren semmi természetes akadály, bokor vagy fa útját nem állta, s a szabadban ellő göbéket és kismalacokat valmennyire védeni kellett. így is előfordult, (egykori kanászok emlékezését idézem) hogy a malacoknak reggelre a hóból csak az orruk látszott ki, ahogy párájuk a havat megolvasztotta. A régi fajta bírta ezt a hideget is. Az erdőkből ősszel kiszorult és a falu alatt telelő sertéseket reggelenként az asszonyok etették meg, mielőtt a kanász elindult volna velük egyet a legelőn járni. Mindenki kihívta a kanászbojtárok segítségével a sajátját az akó előtti térre és ott szórt neki szemet vagy kínálta meg moslékkal. Míg evett, vigyázott rá, hogy más disznója onnan el ne verhesse. Csak a gyengébb állatokat és göbéket kellett így etetniök télen, az erősebb maga is megkereste táplálékát a hó alatt is. Az akóbejárattal szemben állt a bojtárok kerek nádkunyhója. Nem is nagyon tüzeltek benne télen sem, mert a szél kifújta belőle a meleget északi tájolása miatt. Ha pedig berekesztették az ajtót, nem ügyelhették az akót. Az erdőkben, minden akó nélkül telelő disznófalkák nagyobb fák, bokrok, tuskók természetes szélvédelmébe húzódtak éjszakára, s mellettük a pásztornak sem volt semmilyen fedél a feje felett, ő is egy nagyobb fa, farakás, bucka árnyékába húzódott, tüzet rakott, és subájába burkolódzva éjszaká?ott. így tanyáztak télen nyáron a kanászok a gemenci erdőben az első világháború idejéig. A tavaszi, nyáreleji ávíz idején, mint említettük, az erdőben járó disznófalkák a Nagy Duna felé indultak, keleti irányba, s a gulya átúsztatása után a sertések is nekivágtak a nagy víz átúszásának. Kiindulásul ők is a parton emelt, mesterségesen magasított akóhelyeket választották. A disznók átúszása a lassabban úszó kismalacok miatt fél-, háromnegyed óráig is eltartott, de rendszerint hiány nélkül kapaszkodtak ki a pesti oldal homokhalmaira. A kanász csónakon követte nyáját, ügyelve az elmaradókra, elsodródókra. A víz apadása után visszatértek az erdőbe és a lapokban, tocsogókban rekedt töméntelen kisebb-nagyobb halon híztak meg. A századforduló után az állatok átmentésére kompot is alkalmaztak már. A sárközi ridegpásztorok életéről több emlékezést jegyeztem fel, melyből néhány részadat közlését szükségesnek tartom: Az elhullott jószág combjait, kemény, száraz húsos részeit apró kockára vagdalták és két gyékény lésza közé téve megszárították, így a légy nem férhetett hozzá. A száraz húst zsákban tárolták és főzésnél annyi marokkal dobtak a forró vízbe, ahány személyre főztek. Főzésnél a hús megdagadt. Vegyítették tarhonyával, csipetkével és hosszi lében is csinálták. Nem minden hullott jószág húsa alkalmas ételnek. Ha az állatnak nagy volt a láza, húsát nem ehettek meg. Kisebb bajnál a száraz-húsos részek nehezebben fertőződnek, mint egyéb részek. Készítettek szárított húst paprikás-pörköltből is, ezt a bográcsban jól megsütötték, és subára töltve napon gyorsan szárították. A főzésekhez mindig csak szalonnát használtak, mely a bográcsba pirult pörccé; rántólábast nem használtak. Ivóvizet kút hiján nádcsévével (cső) szívtak. Ehhez arra alkalmas helyen hegyes botot vertek a földbe kb. fél méter mélységre. A botot így hagyták egy óráig, ezután kihúzták, helyébe eresztették a nádcsévét, melynek nem a végén, hanem a felett egy ujjnyival oldalt volt az alsó nyílása. Ezután meghúzta (megszívta) és kivette a söprűj ét (mint a bornak is az ülledékjét) s ezt kibukta (kiköpte) a szájából. Ezután már ihatott a nádat szíva jó vizet. Tavakból is ittak nádcsévével vizet, hogy ne a víz színéről a szemetet és port igyák, a csövet egy sukra eresztették a felszín alá. Itt a víz már hidegebb is.
