Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

Különösen az erdőkben tanyázó pásztoroknak jelentett komoly táplálék kiegészítést a súlyom. Kisebb tavakból kötéllel lehetett nagyobb mennyiséget is kihúzni. Sulymot így majdnem mindennap főztek. A súlyom csillag alakú termését héjjával együtt főzték meg, és a főtt sulymot feszítették szét késsel, hogy a benne levő gesztenyére emlékeztető ízű belet ehessek. A JÓSZÁG KIHAJTÁSA ÁRVÍZ IDEJÉN. KÖZLEKEDŐ UTAK A sárközi legeltetés sajátos ritmusát a tavaszi zöldár jövetele adta meg, mely minden évben változó erővel és időtartalommal, de mindig elöntötte a Sárköz felületének nagyobb részét kitevő árteret. Mivel ez az áradás gyakran hirtelen és mindkét oldalról egyszerre érkezett, s a Sárvíz árterületébe felnyomott és a Sárvíztő és Bátáktól tovább duzzasztott vízfelület is 3—4 kilométer széles, áthidalandó akadályt képezett, a nyájak kimentésének biztosítása századokon keresztül komoly feladatot jelentett a sárköziek részére. A XVIII. század közepén, a nyugtalan idők elmúltával, az ártéri falvak népe rögtön nekiállt a kijáró és úsztató utak megfelelő kiképzéséhez, kiépítéséhez. Arra természetesen nem is gondolhattak, hogy olyan töltést vagy hidat emelhetnének, melyen a jószág száraz lábbal elérhette volna a teraszt, ez csak a teljes árvízmentesítés és lecsapolás után vált lehetségessé. A földmunkák és fatelepítések tehát részben az úsztatóhelyek széltől és áramlástól való védelmét szolgálták, részben, ahol lehetséges volt, olyan töltéseket emeltek, melyek segítségével kisebb víz esetében az úsztató helyek közt száraz lábbal járhattak. A pilisiek ilyenirányú munkálatairól tudunk a legtöbbet, mivel ezek során hosszú és elkeseredett határperbe bonyolódtak a várdombiakkal. Várdombra a bátaszéki apát a XVIII. század közepén németeket telepített. Ä falu helyét pontosan Pilissel szemben az árvízmentes teraszon jelölte ki, s határát nagyrészt a pilisiek által megszállott egykori dombokalji falvak területén alakították ki. Mivel azonban a telepítés aránylag igen későn volt már, a falunak csak igen kicsi határt tudott biztosítani az apát, s népének elsősorban a szőlőművelésben kellett boldogulását keresnie. Várdombnak legelő sem jutott más, csak az, ami a falutól keletre, Pilis felé, a Sárvíz árterületén volt. Ennek birtokolásához azonban a pilisiek azért is ragaszkodtak, mert a teraszokon levő földjeiket munkálva állataikat ezen tartották, s ha árvíz elől menekültek, szintén erre kellett jönniök. Az apát végül is úgy ítélt, hogy az említett legelőt a két falu közösen használhatja. Néhány év után a pilisiek a közös használatú legelőn 120 öl hosszúságban az 5 öl széles kijáró utat kétfelől felárkolták, (az árkok földjével nyilván az utat magasították), az árkok oldalába kétfelöl fűzfa csemetéket ültettek, számszerint 2470 darabot, s ezeket az eleven, gyökeret verő fűzfakarókat vesszővel fonták be, hogy a töltést a víz mosása ellen védjék. Az így megvédett úttöltés további védelme érdekében az út mellett, az uralkodó északi szél irányában (egyben a lefelé folyó Sárvíz árja ellen) a legelőn fűzfaerdőt telepítettek, szél és vízsodrás-fogónak és abból a célból is, hogy az erdőcske vesszőterméséből az úttöltés fonásait mindenkor kiegészíthessék, pótolhassák és az úttöltést bővíthessék. Ezzel a földmunkával és erdőtelepítéssel az amúgy is szűkös, közöshasználatú legelő megszűkült. Ez az ártérben hatalmas legelők és rétek felett rendelkező pilisieket nem érintette annyira, mint a csak ennek a legelőnek a használatára utalt várdombiakat. Valószínű sejthették ezt a pilisiek is, mert óvatosan, munkájuk védelmére állandó csőszt állítottak a töltött út és telepített kis erdő mellé, hogy az elkeseredett várdombiak esetleges kártételeit megakadályozza. Néhány évig sikerült is ez, amikor azonban a csősz a kis fűzfaerdőbe tévedt várdombi marhákat meg is zálogolta, az elkeseredett németek egy éjjel megrohanták a kis erdőt, a csőszt elűzték és a fákat kitördelték. A vármegye ítélőszéke elé vitt perben a várdombiak avval érveltek, hogy a töltést és az erdőt csak azért létesítették a pilisiek, hogy őket bosszantsák és megrövidítsék, hiszen a töltés nem olyan magas, hogy árvíz idején azon az állatok száraz lábbal kijöhessenek. Ezzel szemben a pilisiek és ugyanezt az utat használó decsi és alsónyéki gazdák azt állították, hogy valóban, a töltés nem emelkedik az árvízszint fölé, ők nem is azzal a szándékkal építették, ismerik ők már annyira a vízjárást, hanem a töltésnek és a fatelepítésnek célja az volt, hogy ezekkel árvíz idején a szelet és sodrást megtartóztassák és így biztonságosabban úsztathassanak és csónakázhassanak. Mint láttuk, a jószág igen nagy távolságot tud átúszni, átjut a megáradt Nagy Dunán is, ha a víz felszíne viszonylag csendes. De ha a szél és hullámverés, örvénylő, tajtékzó víz, a vízből éppen hogy kiemelkedő orrára vizet borít és a hullámok elfödik előle társait és a partot, vagy a sodrás megforgatja, megzavarodik, irányt téveszt, fejét veszti és a víz elsodorja. A part pedig nem mindenhol alkalmas a kikapaszkodásra. Tudják ezt azok a pásztorok és jószággal úsztató emberek. A víz sodrának, sebességének ismeretében éppen úgy jelölték ki régebben is az átúsztatás kiindulópontjaiul szolgáló mesterséges emelkedések helyét, hogy ha a jószág onnan elindul, éppen a kikapaszkodásra alkalmas helynél érje el a túlsó partot. Ha az állatok ettől a helytől elsodródtak már s a meredek parton megvetni a lábukat nem tudják, hiába kísérleteznek. Körme lassan kiázik, megpuhul, s ha időben partra nem kerül, elpusztul. Ez teszi indokolttá az úsztatóhelyek gondos védelmét, kiépítését és egyben ez magyarázza meg azt a különben érthetetlennek látszó tényt, hogy az a jószág, mely a Nagy Dunát is át tudta úszni áradás idején, hogy pusztulhat tucatszám a Sárvíz vizébe. A XVIII. századi levéltári anyagban bőven találunk említést lovak és marhák tömeges vízbefúllására vonatkozóan. A decsiek bizonyságlevelében, melyet e perben a pilisiek védelmében állítanak ki, ezt olvassuk: „mivel a magunk határjában semmi megtartóztató ja nincs a nagy szeleknek . . . akár föllülről, akár allulról jöjjenek a vizeket fenékig megindító szörnyű szélvészek, más módot nem találunk a szőllő helyünkre való ki-