Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

mol be az urasági ménes sorsáról, melyet az árvíz elől a dombok közé tereltetett: „A három pusztán bőven van legelő. E három puszta nélkül nem lehetne meglenni, de a jobbágyok sem tudnának élni."

148 Ez a gondolat tükröződik a decsiek 1766-os panaszlevelében. „Midőn a víz rajtuk uralkodik, ha mezőföldi uraságok határjaikban barmainknak legelő mezőt nagy áron nem bérelhetünk, az magunk foldj in az éhség miatt és a nagy vizek miatt el kelletik vesznünk, mégis semmi engedelmünk vagy árendában vagy másban nincsen."

149 Őcsény 1731-ben panaszlevelében azt írja „Földünk igen szűk és csekély. Mutasson azért T. Ur élésre való földet, mert szarvasmarháinknak gyakorta kelletik és kelletett pusztát keresnünk." Árvízmentes legelőterületnek a szántóföldek nyomásnak hagyott része csak ideig-óráig volt elég a külső mezei földön. Ez a terület is a szőlők kiterjedése, később pedig az ugar szántása miatt egyre csökkent. A decsieknek éppen ezért a szőlő felett is voltak az ún. Görögszói háton erdős, ligetes legelőterületei, sőt szállásai is „bikres-bokros pusztái" (I. zóna). Ezeket a pusztákat a szokásjog alapján bírták, de csak a nagy árvizes esztendőkben használták s ha nem volt nagy a víz, ide nem is szorultak fel. Ezért vált e terület használati, majd birtok joga vitássá. Perre akkor került sor, mikor egy nagyobb árvizes esztendő alkalmával a decsiek újra megjelentek itt barmaikkal s itt úgy látszik a víz lassú visszavonulása miatt az állatok hamar felélték a füvet és lombot, ezután rászabadultak a bikres-bokros erdőkből szabad foglalással irtott vetésekre, melyek között több nánaiak birtokában volt. Ez azért vált lehetségessé, mert ezek az irtásföldek nem képeztek önálló zárt tömböt és ezeket a jószágtól megőrizni nehéz is lett volna. A jószág érdekében a decsiek habozás nélkül feláldozták vetésüket s így nem volt szokatlan számukra, hogy most is erre került sor. A nánaiakat természetesen másképpen érintette ez. A terület használati jogában indított perben megidézik a szomszédos grábóci és szálkai tanukat is, akiknek vallomását szószerint idézzük: „Vallya meg a Tanú hitének letétele mellett, hogy azon Plágán, mely az Decsi Szőlők főlyül jelesül pedig a Szőlők között kijövő szurduk fölött mingyárást fölszélrül való irtásföldekbül áll az erdővel együtt egész Szálkai határig, mely az mostanság megujjéttatott Alsó-Nánai határnak szomszédságában vagyon . . . azelőtt mintegy 14 esztendővel kik és hovávalók bírták és irtottak légyen környülállásokkal számlálja elő a tanú !" — „Az hajdani uton fölyül mely rész szerént elszántatott rész szerént pedig esővíz elhordott. . . egyedül Decsiek birták erdőből irtották és tulajdon hasznukra fordétották, mely addig mig kb. 14 évvel ezelőtt határozásnál Nánához csatoltak . . . tudja a tanú pontosan mert apjával ott a szurduk mellett szőlője volt, ahová kijött. A decsieknek azon az erdőben 3—4 Helyen is marha szállásaik voltak . . . hogy a három esztendőben levő árvizek alkalmatlanságával a Decsiek Marhájukat a kérdésben lévő földön tartották és ott kukorica, káposzta és más vetemény termett, mely egyedül a decsieké volt. . . Mozolai (decsi családnév) sertéseit azon a plágán őrizte vízáradás idején a decsi marhák szállásaik voltak (ott). . . . Szállások több helyen is voltak az erdőkben az ott lévő irtott szántóföldeken (és azt) Görögszónak hivták nem Pusztanánának." Igen figyelemre méltó a nánaiak mellett vallomást tevő tanuk egyikének vallomása : „Mindétig a nánaiak birták, úgy jutottak a decsiek birtokába, hogy a Dunának nagyobb kiáradásával midőn a Decsiek határaikból kiszorultak, marháikat a Bátaszék Urasághoz folyamodván méltóztassék e kérdésben vett plágára a nánaiak engedelmével legeitetőre engedni, amint is megengedvén mint szarvas, mint sertés marháikat ezen plágán legelőre kihajtották oly condicióval, hogy midőn a Nánaiak legeitetőből megszorulnának, akkoron ezen jó akarattyukat tulajdon határukban leendő legeitetővei vissza szolgálják ... A decsiek a Duna kiöntésekor erőszakosan irtogattak és a vetésekre ráverték a marhát ... A Nánaiaknak ott szürüje is volt, amin ott elnyomtattak." A per éveken keresztül folyt s ebben a decsiek azt állították, hogy ez a legelőterület „való igaz és tulajdon határunk azt a T. Ur által ennek előtte 14 esztendővel tőlünk elvétetvén a Nánai lakósoknak adatott, melyet nagy erős erdőből 200 kila alá való szántóföldekre nyomorúságos irtásaink által tévén minden megjutalmazás nélkül elvette."

150 A vitás terület a XVIII. század előtt semmiképpen sem volt decsi határ, legfeljebb Ete és Almás puszták bérleteivel került a decsiekhez. Ahhoz viszont kétség nem fér, hogy ezt a területet a decsiek a szokásjog alapján évszázadok óta használták árvizek idején s ugyanez az uradalom biztosította a dombvidék sertéseinek ártéri makkoltatását is. Amíg ezen az erdős fennsíkon a magánbirtoklású irtások el nem szaporodtak a szokásjog zavartalanul élt tovább. Az alsónánai szerb telepesek, mint jövevények azonban nem érezték magukra kötelezőnek azokat a hagyományosan kialakult szokásokat, melyek a sárközi nyájak árvíz elől való mentésénél bizonyos mértékben dombvidékiek károsodását jelentették. Valószínű a nánaiak kezdték az irtogatást, amit a decsiek is követtek a maguk oldalán. Míg azonban a decsiek előtt magától érthetődő volt, hogy árvíz esetén a jószág a fontosabb és az irtások vetésére ráhajtják a jószágot, addig a nánaiak nem nézték tétlenül irtás-vetéseik felprédálását. A per azzal végződött, hogy a kérdéses területet felosztották Decs és Nána között s pontosan kitűzték a határokat. A szőlők feletti terület jelentőségét növelte még az a tény is, hogy a fák lombjával is takarmányozhattak. A falevelek feletetésére az első említés 1695-ből való. Záborszki ispán jelenti Jány apátnak, hogy: „az árvíz elől kihajtotta a lovakat s most falevelén élnek. Az árvízben igen sok ló veszett el."

151 Az őcsényiek hasonló jogon hajtották ki jószágaikat árvíz idején Almás vidékére. A XVII. század végén a szekszárdi apát, aki birtokait felszabadító háborúk után látta meg először, úgy látszik mit sem tudott erről a jogszokásról, mert a falvak határait pontosan ki akarta jelölni s így a Szálkára telepített németeknek adta Almás vidékét is. Ekkor az őcsényiek már ismertetett könyörgő levelükben hangsúlyozzák, hogy e puszta hely használata számukra létkérdés. Végül itt is egyezség jön létre s az új szerződés tovább biztosítja