Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

nak, mind ezeknek eltávoztatása végett keritett Babies Imre az uraság számára az Etey Gyöpön egy szürüs kertet, ahová mostanában a T. Ur szénáját hordatja, de hogy azon kert az szegénységnek kárára lenne, a tanú nem tapasztalta."

115 A perben az ispán azzal is érvel, hogy „az a hel akkora az hol két kazal széna és két kazal szalma elállhat. Ezen a helen két kocsis ló sem élhetne meg !" A perből kitűnik, hogy az etei gyöp nem annyira a szántó, mint inkább a faluból jövő, vagy oda visszatérő igásállatok, valamint árvizes esztendőkben a kihajtott nyájak gyöpéül, első pihenőjéül szolgált. A szántó barmokat a külső mezei földeken a földekbe benyúló alacsonyan fekvő réten legeltették, melyet nem szántottak fel soha. Ezt nevezték külső mezei kaszálónak, vagy Székednek, „mely nem minden esztendőben kaszálló rét, hanem tsak akkor, mikor buza vetéseink mellett voltak, kaszáitattak, egyébkor pedig Szántó Barmok Páskomjuk volt." Ha kaszálni akarták, vagyis a nyomásnak abba a részébe esett, melyben a vetések voltak, meg is kellett őrizni annak füvét annyira közel esett az országúthoz. Ilyenkor csőszöket fogadtak, hogy idegenek abba bele ne kaszálhassanak és abba ne legeltethessenek.

146 Ilyen munkaállatoknak biztosított legelőt látunk abban a területben is, melynek használatát illetően Várdomb és Pilis közt 1785-ben perre került a sor. A perben kihallgatott várdombi és szálkai tanúk azt vallják, hogy a földesúr szerint,, Báttaszéki úttól fogva a Pilisi Szántó földek aljáig a Sár vize mellett Három Tölgyfa Fokáig lészen ugyan Várdombiak határja, mindazonáltal amidőn a Pilisiek kint szántogatnak, nekik is szabad lészen vonós marháikat ottan legeltetni, ha jó szomszédságban lesznek vele."

147 A munkaállatok legeltetésére biztosított közbirtoklási területek legfontosabbja a falu közvetlen közelében, azt két oldalról körülölelő páskom. Itt legeltették este és hajnalban a megbéklyózott igáslovakat a gyerekek. Ezt a területet a ménesnek szigorúan el kellett kerülni e, nehogy az állatokat megzavarja és csatlakozásra ingerelje. A decsi páskomot az elkülönözési perben a kisházasok legelőilletményébe számították s így szerepel at 1881-es térképen. Nem sokkal később az illetőségeket kimérték és nagy részét felszántották, mert mint munkaállatok éjszakai legelőjére a takarmányozás elterjedésével szükség nem volt. Állandó nyájlegelők : Az eddig említett munkaállatoknak biztosított gyepek és páskomok nagyobbrészt árvízmentes szinten voltak, a falu állandó nyájlegelő területeit azonban az ártérben, annak alacsonyabban fekvő részein találjuk. Decs határában pl. a külső és belső mezők szántóföldjei közt levő ártérben a Sárvíz és a Báta mellett és a belső mező alá benyúló ugyancsak mélyen fekvő területen (Fenyér, Szalista, Bofác). Az elkülönözés után a decsi határ déli szegélyén a kaszálókban vízjárásosságuk miatt be nem mért ún. tófenekek és laposok (Hattyas, Nagytó, Isztára, Pulavár, Lanka-tó) is közlegelők lettek, amit az uradalom a nádilletmény fejében mért ki a decsieknek. Ezek a területek tehát a határ legrosszabb területei. Az utóbb említett tófenekek és laposok pedig csak a Sárköz fokozatos kiszáradásával váltak legelőkké, addig vizes, sásas, kakás rétség volt. Ezek a részek később is csak legelőnek voltak alkalmasak. Az 1720-as összeírásban olvassuk: „A rétek és legelők szárazság idején elegendők volnának, de a víz megnövekedése megfossza őket ettől. A legelőkből semmi haszna nincsen." A legelők füvében különféle szagos és keserű ízű növények keverednek, ezért csak ezek ízéhez szokott jószág legel rajta. Egyes részein pedig teljességgel élvezhetetlen növények nagyobb foltjai tarkáznak, mint pl. a varjusás. Ezek rögtön kitetszenek a legelőn, mert a jószág átmegy rajtuk és mély csapásokat vág benne, míg a jó füvön egyenletesen elterül és egyenletesen fogyasztja a fűfelületet. A legelők egyes részeit pedig csak bizonyos időben lehet legeltetni. Egyrészt ha azokról a víz lement, másrészt, mikor bizonyos növények, a nád és a kőgy fiatal. Az elkülönözési perben így jellemzik a legelőket: „A szertelen víz elvetvén, magát a növényeket megvadítja, járása kiöli, a víz utáni forróság síktéri legelőiket megcserepesítvén óriási repedésekkel tarkázza." A sík sármelléki legelők a szárazság idején ma is kőkeményre merevülnek és a repedések pedig valóban oly méretűek, hogy azokba, ha belecsúszik a jószág lába, könnyen kitörhet. Az állandó legelőterületek külön gondozása a tavaszi boronálásból állt, melyet a múlt század végéig tövisboronával végeztek. Falusorjában mindenkinek, akinek egy része volt a legelőn, tartozott egy teljes napig azt boronálni. Erre a munkára valamelyik öreg rossz pár lovat küldték a gyerekkel, aki ebben a munkába tanult. A gyerek, hogy a borona súlyosabban járjon, deszkát tett a vesszőkre és ráült. így széttörték a száraz gazt, elsimították a túrásokat és hangyabolyokat. A vasfogasok megjelenése után ezzel is kezelték a legelőket, de hehez azokat megfordítva húzatták a földön. A századfordulótól kezdve a legelőket kezelő legelőtársulat már bérben boronáltatta azokat. A legelőkben elszaporodó használhatatlan fűféleségek foltjait alkalmankint égetéssel próbálták pusztítani s ezzel a legelőt javítani. Időszakos nyájlegelők. A rendszeresen, bizonyos időben igénybevett legelő területek: a) A nyomás : a külső mezei földek az a fele, melyet abban az évben ugarnak hagytak. b) A tarló: A külső mezei földek és a Belső Mező bevetett területe, takarodás a tarlószabadítás után. c) A rétek, a kaszálás és gyűjtés munkája befejeztével kihirdetett rátszabadítás után. Rendkívüli időkben vagy alkalmanként használt legelők : a) Legfontosabb volt az ártéri állatállomány számára árvíz idejére vízmentes szintű legelőt biztosítani. Ilyen területek használatához való jog és forma a vizsgált 200 éves időszakban többször változott. A középkorban a szabad nemzetségek árvízmentes szintű szállásbirtokaiban sejtjük ennek első formáját, majd az egy feudum határai keretében biztosították a legelőváltás szokásjogát. A XVIII. század elején az ártéri falvak az árvízmentes szinten levő egykori falvak határát bérlik, majd e területek nagy részét határukhoz is csatolják. Mint említettük, erre elsősorban nem a szűk szántóterületek bővítése, hanem marháik mentése miatt volt szükségük. Jány bátaszéki apát Szíjártó Ferenc nevű ispánja 1702-ban kelt levelében így szá-