Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gondolkodása a XVIII. és XIX. században (Dunántúli Dolgozatok 3. A Pécsi Janus Pannonius Múzeum Kiadványai 3. Pécs, )

A Sárköz gazdálkodása

ellen. Csak a XIX. század második felétől találunk adatokat magyar birkásgazdákra, akik borért a gazdák földjeit tarlószabadulás után megfektették. Szokássá lett Deesen tőlük húsvétra egy-két bárányt is vásárolni s ez ugyanúgy hozzátartozott az ünnep étrendjéhez, mint később a lakodalmi és szüreti birkagulyás. Az első világháború után néhány decsi, későbbi őcsényi gazda kezdett birkatenyésztéssel foglalkozni és más vidékről is költöztek a faluba saját nyájjal rendelkező juhászok. Ma mindegyik sárközi faluban van birkanyáj. A birkákat nem igen fejték s akik fejték, azok sem minden évben. Arról pontosan nem tudunk már számot adni, hogy a történeti adatokban szereplő birkák milyen fajtájúak voltak. Úgy gondoljuk, hogy a paraszti nyájak inkább a völgységben ma is megtalálható ún. citta-birkákból, a földesuraké és később a magatarti juhászoké, főként merinókból állt. Néhány évtizede terjednek az ún. „feketepofájuak", vagyis cigáják. Az őcsényiek 1768-as urbariális szerződésében szerepel a bárányokból és gidákból szedett dézsma is. Más írásbeli adatunk erre vonatkozóan nincs. Lehetséges hogy ez a kitétel csak azért került bele a szerződésbe, mert ennek az apátságnak Szálkán és Grábócon szerb jobbágyai is voltak, kik kecskét és juhokat tartottak, és az urbariális szerződéseket egységes minta után készítették. A szájhagyomány szerint a török időkben a sárközi szőlőhegyek közt „török lányok legeltették kecskejiket s a török kútból itatták, melynek kecske feje volt s abból csorgott a víz". LEGELŐK Általánosan legelőnek nevezik azt a területet, ahol a jószág maga keresi meg táplálékát, vagyis legel. Szükséges azonban a tágabb értelmezésen belül két területet elhatárolnunk. 1. Területek, melyeket csak legelőül használnak s melyet erre a célra biztosítanak. 2. Területek, melyeken a jószág bizonyos időben alkalmanként legel vagy legelhet. Ez utóbbi terület tulajdonképpen az egész sárközi terület. Az állandó vízfelületek a belsőség és a szőlővel beültetett részek kivételével. A csak legelőül használt területek is többfélék. Vizsgáljuk meg először a munkaállatoknak fenntartott területeket, melyeken az állatokat külön-külön legeltették (és nem nyájakban). Ezek is lehetnek magánbirtoklásban és közbirtoklásban, nevük a Sárközben gyöp vagy parlag. a) Szőlőbeli gyöpök és parlagok. A munkaállatok etetése a munka pihenőiben a XIX. század közepéig kizárólag a legeltetés volt. A szőlők nagy távolsága miatt oda a sárköziek s a távolabb fekvő falvak népe kocsival, lóháton, nagy vizek esetén csónakon, vagy lóval húzott csónakon járt. Míg a szőlőben dolgoztak, a lovakat a szőlőnek egy bizonyos füvesen hagyott részén, a gyöpön vagy parragon füveitették. Minden szőlőnek volt ilyen füvelésre fenntartott helye, melyre a szőlőbeli tanya (régebben nádkunyhó, később szilárd falú nádtetejű présház) épült. A gyöp egyben a szüreti munka helyéül is szolgált, de legfontosabb feladata az állatok ellátása volt. Mivel az uraságnak a XVIII. század végéig joga volt a műveletlenül hagyott szőlőterületeket másoknak adni művelésre, sokszor vette el ezeket a gyöpöket, ami miatt panasz és per keletkezett.

144 b) Ugyancsak magánbirtoklásban voltak a szállások gyöpjei. Ezekről tulajdonképpen csak az 1880-as évektől kezdődően beszélhetünk, a rétek feltörése után, mikoris a mezőgazdasági munkaközpontokká átalakult egykori állatteleltető szállások közvetlen környéke mindmáig feltöretlen maradt. Tehát az a tér, melyen az istállók, fészerek, ólak, rakodóhelyek állottak és gyümölcsfával volt beültetve. Az állatok táplálásában jelentősége azonban már igen megcsappant, meit ebben az időben már a széna s a különféle vetett takarmány az állatok etetésében nagy szerephez jutott. c) A sárközi határban találunk közbirtokot képező gyöpöket is, melyekkel a szántóföldeken dolgozó állatok ellátását biztosították. A Belső Mezőn ennek különösebb nehézsége nem volt. Ezt ugyanis minden oldalról legelőnek fenntartott területek határolták, melyeken bizonyos rend szerint különféle nyájak jártak. A déli kifogásnál ezek mind delelőn tartózkodtak, tehát távol a szántóföldektől, s így a legelők szélébe eresztett igásállatok nyugodtan füveinettek, nem keveredhettek bele a nyájakba. A Külső Mezőn azonban már külön területtel kellett biztosítani a munkaállatok legeltetését, mert a szántókat nyugatról az országút és a szőlők, északról és délről a szomszéd községek határa (ugyancsak szántóföldek), keletről pedig a Sárvíz határolta. Ezért elsősorban azon a helyen, ahol a falu felöl magasabb vízállás esetén a Belső Mező nyugati szélétől úsztatva jövő jószág elérte a Külső Mezők vízmentes szintjét, egy nagyobb füvelő helyet hagytak szabadon árvízmentes magasságban, melyet sohasem szántottak fel. Ezt a helyet hívták Városheli Dombnak, vagy Etei Gyöpnek, mert ezen a helyen állott az elpusztult Ete falu is. Szerepéről a körülötte 1785-ben kitört viszály peranyaga tájékoztat bennünket. Az uraság ugyanis előző évben mint mindig, a jobbágyok jószágával együtt ugyanazon az úton jött ki az árvíz elől és a jószág egybetartására az említett gyöpön aklot épített. „Ugyanazon az Helen, hol azon haszontalan Szürüskert vagyon, nem szürüskert, noha annak csináltatott mivel abban csak egyszer volt szürü, hanem csak egy darab szénát azért rakatott oda az ispán ur, hogy azt a kis gyepet elvehesse, széltől szélig beszalmáztatott, gázoltatta, hogy annak senki semmi hasznát ne vehesse, holott például minden nagy árvizekben a jószágunk a vizén odáig úszott is, ott ugyancsak megnyugodott s evett és mindenkor akár a tekintetes N. Vármegye dolgáról, vagy a T Úréról jött mindenkor kész legelő mezeje volt, de most semmi sincs . . ." Az úriszék elé vitt panaszban egy tanú így vall az ispán mellett: „Minthogy a T. Uraságnak semmi bizonyos hele nem volt ahhová a szénáját rakatta volna és ennek előtte az árviz miatt sok száz forint ára kár szokott lenni a szénában nem különben az árvizekben a T Uraság marháit a szárazra, hogy ki kölletett úsztatni a többi között egyszer hat tinója döglött az árvízben, sokszor penig a szelek miatt két nap sem lehetett takarmánt vinni a Marhák-