Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)
Nyisztor Tinka: Kései fordulat. Az étkezési kultúra újkori formáinak beépülése az 1960-as évektől egy moldvai faluban
Nyisztor Tinka cséplőgépe, amivel a környező falvakat is ellátták, ugyanis Pusztinában nagyon kevesen termeltek búzát, a gépek a megélhetés kiegészítését szolgálták. A piacra való termelés nem voltjellemző, csak alkalomadtán az asszonyok vittek vajat, csirkét a bakói piacra. Az 1940-es évek végéig a vajat a kocsmáros vásárolta fel, szállította a városba, vagy a zsidó kereskedők vették át a helyszínen. A pénzszűke miatt a bolti árukért (só, cukor, fűszer) tojással, vajjal fizettek a II. világháború után is. A fölművelés és a hozzá kapcsolódó állattartás, mint fő gazdálkodási mód miatt, minden egyebet csak a mezei munkák szünetében csináltak. A parasztfalu Pusztinát a kollektivizálás, a kikényszerített termelőszövetkezetesítés 1961-ben érte el és 1962-ben fejeződött be. Ettől az évtől kezdve a falu hagyományos társadalmi struktúrájában nagymérvű változások kezdődtek. Az addig is kevésnek bizonyuló földet, igavonó állatot (ökör, ló) és a földművelő eszközöket be kellett szolgáltatni a közösbe. De a földművelés szempontjából a kollektivizálásnak pozitív hatásai is voltak: tagosították a földeket, gépesítették a földművelést, műtrágyával javították a talajt, új növények termesztését vezették be (borsó, lóhere, lucerna). A földek beszolgáltatása és a gépesítés bevezetése sok munkaerőt felszabadított, azaz sok család számára megszűnt a megélhetési lehetőség a faluban. Pusztina mindig zárt közösséget alkotott, így a falutól való elszakadás nehezen kezdődött meg. Az 1989-es politikai fordulat után Romániában a korábban kollektivizált földeket az új törvény az eredeti tulajdonosnak vagy leszármazottainak természetben visszaadni rendelte. Földjeiket a pusztinaiak is visszakapták már. Ez tagosítatlanul, adott esetben egy-egy gazdának sok szétszórt kis darabban kijelölve történt. Az ismét magántulajdonba került földeken kénytelenek úgy kezdeni gazdálkodni, ahogy abbahagyták ötven évvel ezelőtt, vagy még rosszabb körülmények között, ma ugyanis kevesebb nagyállatuk van, gép pedig nincsen. Az ország iparának leépülése miatt egyre többen kénytelenek visszatérni szülőfalujukba, noha a pusztinai földterület nem fogja tudni eltartani a lakosságot. A fent ismertetett okok, és az országban egyidejűleg folyó iparosítás arra vezettek, hogy a hatvanas évek derekától először a férfiak vonultak ki a mezőgazdaságból és a kőolajiparban, a legközelebbi városokban, kőolajtelepeken helyezkedtek el. A munkaképes pusztinai férfiak mintegy 75%-a falun kívüli ipari munkahelyeken dolgozik. Az otthon maradott öregek és a nők folytatták a gazdálkodást a kevés háztáji földön és a TSZ-ben. Az iparban dolgozó férfiak naponta vagy hetente hazajártak, így a gazdálkodásban is részt tudtak vállalni. A közeli városokban munkát találók, amíg városi lakáshoz nem jutottak, naponta ingáztak. Azok pedig, akik - nagy számban Erdélyben találtak munkát, kezdetben mind havi ingázók voltak, majd egyre többen alapítottak családot és telepedtek le ott. Fontos eseményekre azonban továbbra is hazajárnak, így esküvőt tartani, nagyünnepekre, otthoni családi eseményekre. A földek termelőszövetkezeti munkarendben való művelése, a részleges gépesítés, a férfiak kivonulása a mezőgazdaságból az étkezések napi rendjét nem változtatta meg lényegesen. Egyrészt a mezőgazdasági munkákat átvevő nőket is el kellett látni, másrészt a családi művelésbe adott TSZ-földdarabok művelésében a reggeli műszakból 220
