Romsics Imre – Kisbán Eszter szerk.: A táplálkozáskultúra változatai a 18-20. században. A néprajzkutatók I. táplálkozáskutatási konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1995. október 24-26. (Kalocsai Múzeumi Értekezések 2. Kalocsa, 1997.)
Szilágyi Miklós: A halételek, mint férfiételek
A halételek, mint férfiételek kizárólagosan, halászoktól (ebből a szempontból mindegy, hogy hivatásos halászoktól vagy orvhalászoktól) szokta gyűjteni adatait. így - sejthetően, de nem bizonyíthatóan! a halétel-választékkal, a sütési-főzési technikákkal kapcsolatos, s természetesen nemcsak a halászokra és háztartásaikra jellemző, hanem az adott vidékre „általánosan jellemzőként" interpretált megannyi információt is halászok s egyéb víziemberek szolgáltathatták. Alkalmasint az ilyen adatgyűjtői gyakorlatnak lehet a következménye - logikai a következtetésem -, hogy a halászati közlemények megörökítette halételek legszélesebben elterjedt s legjellemzőbb típusainak, változatainak vitathatatlanul az ún. férfiételek látszanak. Azok a sütött-főzött ételfélék tehát, melyeket maguk a halászok, a munkavégzés szüneteiben, a vízparton, szabadtűzön szoktak készíteni. Huzamosan a falubeli lakástól távol, a vízparti tanyán tartózkodó halászok sütöttfőzött ételeinek többsége valóban a maguk fogta halból készült. Sólymos Ede megfogalmazása szerint „a halász, még ha nem is szereti a halat - mert ilyen is van életmódjánál fogva szinte rákényszerül á halfogyasztásra. Többek között azért is rákényszerül, mert - mint a csallóközi-szigetközi halászélet jellemzése kapcsán említi Sólymos - a bérlő élelmet nem, csak ebédhalat adott az alkalmazott halászoknak. 5 Öreg csongrádi halászokkal folytatott két, szépírói igényű beszélgetésnek az az egymást erősítő tanulsága, hogy - bár nem kizárólag hallal éltek a tanyán: annyira nem szerették, hogy ne vágytak volna változatosabb étrendre -, voltak olyan hetek, amikor csak hal főtt a bográcsukban vagy sült nyárson. 6 Az 1920-as évek elejére emlékező tolnai halász beszélgetőtársam is inaskori teendőit részletezve csak a tésztával együtt fogyasztott halászlé főzésében való segédkezését részletezte, mást nem főztek - állította közbevetett kérdésemre is. Élményei jól kifejezik azt is, hogy ez az egyoldalú táplálkozás nem azért volt a céhes hagyományú s német származású halászok számára afféle „kényszer", mert sajnáltak pénzt kiadni más élelmiszerért. Azért inkább, mert a bágyadt, az élettelen halakat úgysem lehetett piacra vinni, ezeket ették tehát meg: nem dúskálhattak a halban. 7 Ecsedi István viszont - a Közép-Tisza vidékére vonatkoztatva az 1920-as években tett személyes megfigyeléseit - majdhogynem mindennek az ellenkezőjét állítja: „Nem hallal élnek ők, sőt talán ők esznek meg legkevesebb halat." A kenyér-szalonna a szokásos halászeleség, ha pedig főznek - ahogy a parasztok rendszerint lebbencstésztát levesnek és öregen, csak kivételesen halat, akkor viszont a legjavát s az elevenét válogatják. 8 További példák idézése szükségtelen is, hiszen a legkülönbözőbb vidékekre vonatkozó régebbi és újabb leírások a lényeget illetően megegyeznek: a szabadtűzönbográcsban fövő, paprikás-típusú halételt, ennek sűrűbb vagy hosszú 1ère eresztett, esetleg a són, paprikán, hagymán kívül más fűszerrel is ízesített, s helyenként krumplival vagy tésztával dúsított (illetve a külön megfőzött tésztával együtt 5 SÓLYMOS 1965. 225, 238. 6 TÓTH 1968. 521, VARGA 1976. 247. 7 SZILÁGYI 1979/b. 63-66. 8 ECSEDI 1934.284-285. 119
