Janó Ákos - Vorak József: A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig - Cumania könyvek 3. (Kecskemét, 2004)
Küzdelmes évek Halason
készítőjének páratlan művészetéről, de csábította őket a csipke hírneve, s hovatovább a tehetősebb parasztházaknál is szert tettek egy-egy darabra, bekeretezték, s a családi fényképek közé a falra akasztották. A nemrég még parádés női csipkedivatot elfüjta a háború szele. A századforduló hivalkodó csipke toalettjeinek emlékeként a nők ruháján itt-ott ha mutatóban megmaradt egy-egy igénytelenebb csipkekézelő vagy gallér. Markovits Mária ekkor apró vitrinterítők tervezésére unszolta azt a néhány tervezőt, akikkel a Háziipari Szövetségen keresztül még kapcsolatot tarthatott. A budapestiekre már alig számíthatott. A csipketelep feloszlatása után az Iparművészeti Főiskola sem vett róla tudomást. Markovits Mária, aki konok csökönyösséggel egyre csak azt hajtogatta, hogy nem pihen addig, míg csipkéinek finomságával felül nem múlja a velencei és brüsszeli varrott csipkéket, hovatovább maga is a hajdani olasz és belga csipkekészítők legendásan nyomorúságos sorsára jutott. Az elhagyottságnak ezekben az évtizedeiben valóban csak barátaira és jótevőire támaszkodhatott. Valami polgári mértékkel, s józanul számító ésszel alig körülírható társadalmon kívüliségben vészelte át az első világháborút, s ezen a helyzetén a háború utáni évek sem változtattak. Mintha a világon minden összeesküdött volna Markovits Mária és csipkéje ellen. Túl járt már az ötven éven. Az ifjúság már régen elszaladt. Nővérével magányosan élő vénkisasszonnyá vált. Ha nagy néha megrendelése akadt, többedmagával, egyébként egyedül dolgozott. Régi tanítványai, s az időközben hozzá vetődött újabbak is rég elszéledtek, kiábrándultak a csipkéből. Egyedül ő maradt hozzá hű. Időnként hosszadalmas, szívhez szóló hirdetésekkel kereste fel a helyi lapok szerkesztőségét, amelyeket azok a mesternő iránti tiszteletből és részvétből legtöbbször díjtalanul közöltek, s amelyekben mély tisztelettel adja tudtul Kiskunhalas nagyra becsült közönségének, hogy a halasi csipkevarrás megtanítására ismét újabb tanfolyamot indít. „... Tanulólányok díjtalanul felvétetnek!” A szakadatlan munkában s nélkülözésekben eltöltött évtizedek alatt megpróbált egyezkedni a sorssal, s ami még fájdalmasabb, tulajdon önérzetével. S mert valamiből csak élni is kell, a kézimunkázgató úrilányok számára is tanfolyamokat hirdetett: „... a halasi csipkével kapcsolatosan bevezetem úrileánykák számára a különféle oktatást is. Pl. a fehérnemű-varrást. Ki-ki a maga kelengyéjét elkészítheti. Ezenkívül slingelést, monogramhímzést, fehérhímzést, különféle áttöréseket. Színes munkákban a bécsi keresztöltést, melynek mindkét oldala egy. Holbein öltést. Szmirna, kelim, perzsa, gobelin munkákat. Színes hímzésekben a különféle népies hímzéseket. Selyemhímzésekben a valódi kínai munkát, mely a munkák gyönyörűsége. Aranyhímzést, perzsa azsúrt, lámpaernyők készítését, stb. Ezenkívül elvállalom kézimunkák elkészítését, montírozását. Jelentkezni lehet Szilády Áron u. 7. sz. alatt. Szekér gyógyszerész udvarában...” S a tiszteletteljes, már majdnem esdeklő hangú ajánlkozást mosolygásra késztető önérzettel írja alá: „Mária, a magyar ipar fejlesztője.” Ha voltak még néhányan az általános vásári 67
