Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)
In memomiram - Benkő Elek–Somogyvári Ágnes–Tóth Csaba–Wicker Erika: Székely György (1955–2017)
In memóriám Utolsó írásai, már posztumusz, a Numizmatikai Közlöny hasábjain jelentek meg, alig két hónappal tragikus balesete után. Egyik írása Huszár Lajosnak, a kiváló elődnek állított emléket. Nekünk, a még élőknek az a dolgunk, hogy emlékezzünk Székely Györgyre, a barátunkra, a régészre és numizmatikusra! Tóth Csaba BARÁTI SOROK EGY ELÁRVULT ÍRÓASZTALRA 1973 őszén ismerkedtünk meg. Ő Hódmezővásárhelyről érkezett az Eötvös Collegiumba, én jókora késéssel, október elején Kolozsvárról csöppentem az itteni egyetemi világ forgatagába, s bár csak később kerültünk egy szobába, mégis Gyuri volt az elsők egyike, aki barátságába fogadott, és segített a tárgyfelvételben, a szemináriumok, előadások és könyvtárak mibenlétében, a mindennapi kollégista élet rejtelmeiben. Hamar tisztáztuk, hogy mindketten régészek szeretnénk lenni; a különbség az volt, hogy ő már akkor tudta, a szlavón báni dénárok érdeklik, míg nekem ennél jóval határozatlanabb elképzeléseim voltak a régi székelyek viselt dolgairól. Máig emlékszem megdöbbenésére, amikor kiderült, hogy a történelem és a régészet világában az ő neve már foglalt, ezért szemináriumi dolgozataiban, majd későbbi munkáiban is a szülővárosát idéző V. monogrammal különböztette meg magát tanárunktól, Székely György professzortól. Sokat és sok mindenről beszélgettünk fiatal egyetemista éveinkben, ezekben közös volt a vidéki fiúk idegenkedése a túlfinomult teóriáktól és őstörténetünk vadhajtásaitól, egyben az élénk érdeklődés a középkori tárgyak technikai részletei és a falu régészete, településtörténete iránt. G. Bolla Ilona feledhetetlen településtörténeti szemináriumai mindkettőnk látásmódját alapvetően meghatározták, miközben Gyuri rendületlenül vágta a maga ösvényét a numizmatika sűrű erdejében. Az ő asztalán láttam először Hóman Bálint híres pénztörténetét, hosszú ideig napi olvasmányát, mellette nagy gonddal megírt, részletrajzokkal ellátott jegyzetcédulák kötegét a végeláthatatlan Richárd-pusztai éremleletről. Már akkor érezni lehetett, hogy következetes munkája egy majdani elemzés és összefoglalás hiteles megalapozása volt, mint később annyiszor. Tette mindezt vidáman, áradó humorral, továbbadott múzeumi történetekkel fűszerezve a napi penzumot. 1975-ben, harmadév elején közös elhatározással lettünk szobatársak a történelem-latin-görög szakos Sarbak Gáborral együtt, és hármasunk az egyetemi évek végéig együtt maradt, bérelt hellyel a nevezetes kollégiumi könyvtár esti baglyai körében. Ebből a harmadik emeleti szobából ballagtunk el 1978-ban. Gyuri hamar a kecskeméti Katona József Múzeumba került, Gábor a Kollégiumban maradt a Mezey László-féle kodikológiai munkacsoport tagjaként, magam hazatértem Erdélybe, és tíz évig a székelykeresztúri múzeumban kutattam Erdély középkori emlékeit. E ponton akár örökre elválhattak volna útjaink. Hogy nem így történt a pesti zsongást követő nehéz erdélyi években, az máig nagy melegséggel tölti el a szívem. Az egyik első hír baráti hátizsákban érkező szakdolgozata volt a 13-14. századi szlavóniai pénzverésről, amely Kubinyi András lektori áldásával a diplomaszerzés után egy évvel már német nyelven nyomtatásban is megjelent és - ritka teljesítményként - máig alapmunkának számít. A Székelykeresztúrra éves rendszerességgel befutó karácsonyi és névnapi jókívánságok sora, az egymást követő ásatási beszámolók és szakmai hírek (utóbbiak jellegzetesen cinkos, félszavas formában) jelezték a tartós, határokon és élethelyzeteken átnyúló barátságot. 1983-ban a nyárlőrinci templomásatást Gyuri már mint „ifjú apajelölt" végezte, a család bővülését a képeslapok „Ica, Gyuri, Gáborka" majd „Ica, Gyuri, Gáborka, Gyurika" aláírásai jelezték. Az akkori világban a múzeum és a muzeológia még őrizte régi tekintélyét és kötött szabályait, ami azt jelentette, hogy a kutatás, 18
