Wicker Erika (szerk.): Cumania 28. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2018)
In memomiram - Benkő Elek–Somogyvári Ágnes–Tóth Csaba–Wicker Erika: Székely György (1955–2017)
Székely György (1955-2017) publikáció, kapcsolatépítés és tudományos közélet mellett hivatali kötelezettségek sorának is meg kellett felelni, ideértve a pauszon és írógépen előállított ásatási dokumentációt, a raktári munkát, kiállításrendezést, más régészeti korokat érintő leletmentéseket és minden egyéb, menet közben felmerülő, időrabló munkát. Levelek sora tanúskodik azonban arról, hogy Gyuri nemcsak tudós szakemberként, hanem elhivatott muzeológusként is kiváló volt, aki otthon érezte magát a múzeumi falak között, és kitartóan, lelkesen dolgozott, beleásva magát a szőkébb pátria múltjába, avatott szakértőjeként a vidék középkori emlékanyagának. Törést a 80-as évek végének egyre komorabb romániai viszonyai hoztak, amikor a személyes látogatások és a könyvküldemények kényszerűen megszakadtak, és a levelek se oda futottak be, ahova címezték őket. 1989 után viszont mindent ott folytathattunk, ahol annak idején abbahagytuk, „a régi szép idők" nosztalgiáján túlmenően számos napi aktualitással. Gyuri jól képzett numizmatikusként ekkor már országos szaktekintélye volt a középkori pénzérméknek, különösen a friesachi és szlavóniai dénároknak, érdeklődése azonban nem érte be ezzel, és kutatásait céltudatosan bővítette a legkülönfélébb fémveretek irányába. Ez természetesen nemcsak pénzeket jelentett, hanem sokféle használati tárgyat, így ruhaveretet olvashatatlan karcolatokkal, gótikus övcsatot majuszkulás felirattal vagy éppen kutatásunk frissen felismert „kincseit", az ón-ólom ötvözetből gyártott zarándokjelvényeket, de közelebbről érdekelték a mérlegsúlyok és zsetonok, miként a tatárjárás során földbe került tárgyak is, megtapintva az évszázadok múlva is szívbe markoló pusztítás nyomait. Számos különleges, a magyar kutatásban még alig ismert tárgy nehezen elérhető irodalma miatt rendszeresen leveleztünk, és aprólékos, szilárd lábakon álló megfigyeléseit időről időre fanyar humorral osztotta meg velem. Kecskeméti régészként nem függetleníthette magát attól a különös érzéstől, ami a Kiskunság homokos talajából kiváló állapotban előkerülő, finom rajzolatú öv- és ruhaveretek láttán óhatatlanul elfogja a régészt. Pontosan érzékelte, hogy az apró, de gondosan körüljárt megfigyelések egy nagyobb léptékű elemzésben is perdöntőek lehetnek. E felfogásában egyetemista korunk közös gyakorlóterepe, Elorváth István esztergomi régésziskolája kitörölhetetlen nyomot hagyott. Tételesen így sohasem beszéltünk róla, de hosszú barátságunk fontos pillére volt az a felfogás, amit a vidéki múzeumokról és a tisztességes, egyetemes színvonalú vidéki kutatásról mindketten vallottunk: ezek a napjainkban sokszor méltatlan helyzetbe szorult intézmények régészeti örökségünk feltárásában és védelmében, a regionális kutatásban és az eredmények igényes továbbításában a művelt nagyközönség felé - amiben Gyuri feleségével és szellemi társával, Icával együtt feltétlenül hitt - pótolhatatlan szerepet töltenek be. Biztos pontja volt tudományos világunknak, ahova bizonytalan kérdéseinkkel fordulhattunk, és ő igyekezett mindenkor tudása legjavát nyújtani. Számomra utoljára idén februárban, amikor a szlavóniai dénárok újabb kutatásáról faggattam. Ami mindebben felfoghatatlan, hogy ezeket a mondatokat már múltidőben kell fogalmaznom. A döbbenetes csapásként ránk szakadt gyászban vigasztaló szavakat nem találok, a barát és régész pályatárs elvesztése váratlan és maradandó fájdalom sokunk szívében. Fülünkben még visszacsengő mondatai, megakadt, folytatásra váró munkái, a régész és a muzeológus életének megoldatlan napi problémái sem hagyják, hogy egyszerűen átadjuk emlékét a mindent elemésztő feledésnek, hogy ne gondoljunk fiatalságunk éveire, és ne öleljük meg gondolatban hátrahagyott szeretteit. Gyurit mindig érdekelte a régi latin feliratok kibetűzése, így - a hajdani társak nevében is - egy sírkövekre szívesen vésett, Horatiust idéző sorral veszek tőle búcsút: Eram quod es; eris quod sum. Nem feledünk! Benkő Elek 19
