Wicker Erika (szerk.): Cumania 27. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2016)
Módszertan - Győir-Nagy Sándor: Búza–kenyér–élet. Szakmai megnyitó
Győri-Nagy Sándor „Búza - kenyér - élet" című kiállítás fontosságát akartuk jelezni. A tény, hogy ott most épp egy szakrális tárgyú tárlat van, a múzeum bőséges kiállítási kínálatát dicséri. A két kiállítási téma csodálatosan átfénylett volna egymásba, hisz ki választhatná el egymástól Krisztus szenvedésvállaló életpéldáját és a kenyérgabonát megtermelő ember kultúráját... Bálint Sándor figyelmeztet arra, hogy „Népünk hite szerint minden egyes búzaszem magán viseli Jézus Krisztus képét. E jel valóságának jussán a búza termesztője, a földműves ember Isten után első a Földön". Minthogy végül a megnyitó rendezvény a kiállítótér előterébe került, a kényelem kedvéért arról is lemondunk, hogy a díszterembe tartva pillantást vethessünk a Múzeum kincseire, köztük a kunbábonyi aranyleletre, melyet a néprajzosok annyira irigyelnek a régészektől, mondván, hogy nekik maguknak „csak szakajtóik meg dagasztóteknőik" vannak. A kiállítás látható és láthatatlan tartományai De hamarosan meglátjuk, hogy ennek a szakmai irigykedésnek semmi alapja sincs. A szakajtó meg a dagasztóteknő csak a tárgyi felszíne annak az életjelentőségű tudásnak, amelynek a néprajzosok birtokában vannak. Amely - hatalmas dimenziói okán - csak részint jeleníthető meg tárgyi formában, ám amelyről tudnunk kell mindannyiunknak, mert valóban „élet"-et jelentenek. Ahogy eleinknek, úgy nekünk és utódainknak is. Ebből következik, hogy a „Búza - kenyér - élet" című kiállításnak is vannak látható (tárgyi) és láthatatlan (gondolati) tartományai. Ennek a rövid eligazító bemutatásnak is az a szerepe, hogy segítse meglátni a rendezők szándéka szerinti „láthatatlan" kiállítási tartományokat. Azokat a gondolatsorokat, amelyek a tárgyak mögött vagy épp a régi és a mai tárgysorok szembenálló arcvonala között húzódnak. A hely szelleme, a tárgy történet, a szemlélés módszertana A „hely szelleme" kísér(t)i ezt a kiállítást is. A múzeumi folyosó mint kiállítási tér jól jelképezi azt a kacskaringós, nemegyszer politikai, gazdasági kényszerek által beszűkített utat, amelyet a kenyér kultúrája és civilizációja a múltból máig megtett. A rendezőket a konkrét térszűke arra indította, hogy mindazt, ami a tárgysorok frontjai közül kiszorult - pl. magát az embert és a tárgyakkal való cselekvése formáit -, a tárgyakkal szembeni falakon helyezzék el. Ha tehát a mai kiállítás-látogató nem tudna mit kezdeni a tárggyal, csak sarkon kell fordulnia, és segítenek neki az elődök a fényképekről. A tárgyak frontjáról azonban meg kell jegyeznem valamit. A látogató nyilván észreveszi majd, hogy a régi tárgyak túlnyomó többségben eredetiben vannak kiállítva, az újak azonban kivétel nélkül makettben. Ez nemcsak azért van, hogy a gyerekek kézbe vehessék őket. Szükségszerű és egyben nyugtalanító jelenség is. A szerves kultúra tárgyai, munkaeszközei még emberléptékűek voltak. Hisz mindennek az arányát és mértékét a Teremtéshez igazodó, arányokat és mértékeket tudó ember adta meg. Ezért kapta az „Arányok és mértékek..." címet Fél Edit és Hofer Tamás nagyszerű műve, melyben a teremtés-szerű arányokat és (m)értékeket tudó átányi paraszti gazdálkodást örökítették meg a gépesítő téeszesítés falurombolása előtt. A civilizáció búzatermesztőjét már túlnőtték a gépek. A mai ember a valóságban már eltörpül saját gépei mögött. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy korunk búzatermesztő emberét már olyan magasságba emelik a hatalmas gépek az élettermő földtől, hogy a klímás gépkabinból nemcsak a magérlelő hőséget, de a súlyos gépmonstrum alatt elporló földet sem érzi. Amikor ilyen gondolatokat vetek föl itt, a kiállítási tér előterében, lényegében már a kiállítás szemlélési módszertanát próbálgatjuk: azt, hogy mit és hogyan kell meglátni a kiállított tárgyak, képdokumentumok és a kevéske kísérő írás mellett és körül. Mert nem akármekkora a kiállítás-rendezői szándék, és nagyok a vállalás egyéb dimenziói is. 370
