Wicker Erika (szerk.): Cumania 27. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2016)
Módszertan - Győir-Nagy Sándor: Búza–kenyér–élet. Szakmai megnyitó
Búza - kenyér - élet. Szakmai megnyitó A KIÁLLÍTÓI VÁLLALÁS DIMENZIÓIRÓL A térbeli dimenziók A kiállítás nem kevesebbet akar, mint végigvezetni minket a búzának a földtől az asztalig vezető útján, éspedig térben itt a Duna- Tisza közén, időben pedig a múltban és a mában. Nem kis vállalás, hiszen a két idődimenzió, a múlt és a jelen sem határolható le egykönnyen. Arról nem is szólva, hogy három térsíkja is van mindehhez, amelyek szintén csak elméletileg azonosak önmagukkal. Az egyik az a valóságos tér, amelyet minden konkrét gabonamag valóságosan megjár az elvetéstől a tájbeli megtermésen és a betakarításon, a kenyérré történő feldolgozáson át az asztalig. Már ez is kétféle út, hisz régen sokkal kisebb utat tett meg a mag, mint ma. A másik két tér közt azonban még nagyobb a különbség. Neve ugyanaz: a Duna-Tisza köze, csakhogy ténylegesen kettő van belőle: egy múltbeli és egy mai, amelyek közel sem azonosak. A régi Duna-Tisza köze, amelyen eleink kenyere termett, még egy nedves Kárpát-medence közepén elhelyezkedő, vizekkel gazdagon megáldott Kiskunság volt. Olyan termékenységgel, amelyről ma álmodni sem álmodhatunk. Mert a másik, a mai Kiskunság már csak úgy ad kenyeret, ha időről-időre valamiképpen pótlódnak a tőle elvett vizek: akár egy- egy tavas tavasz ajándékaként, akár mesterséges öntözés és az ezt biztosító elképesztő méretű idegen energiabevitel által. Mert ez a Kiskunság már a mesterségesen elsivatago- sított, mind kevésbé fenntarthatóan művelt tájhaza. A földművelő kultúrabeli dimenziók A régi, még nedves és bőségesen termő Kiskunság gazdag termését a kiállításon látható régi eszközökkel még egy tájfedően települt, sokrétű tanyavilág parasztsága vetette és takarította be. A kiszárított mai Kiskunság kenyérgabonáját pedig egy zömmel falvakba tömörített töredékparasztság veti el és takarítja be, melyet ma már nem is „parasztinak nevezünk, mert ezt a nevet 1948 és 1989 között szitokszóvá alázták. Ma már „gazdák" és mezőgazdasági vállalkozók ülnek azokon a sokszor vadonatúj gépeken, amelyeknek a makettjei láthatók a kiállítási anyagban, szembeállítva „kezes" elődeikkel. Mi a különbség „paraszt" és „gazda" között? Részint az, hogy az előbbi még zömmel maga csinálta, de legalábbis az ő közösségeiben élő mesterekkel csináltatta azokat az eszközöket, amelyekkel vetette, betakarította és kenyérré feldolgozta a maga termesztette és megtartotta magot. A mai gazda már a földnek sem úgy gazdája, mint a paraszt volt. Inkább csak tulajdonosa. A magtól kezdve mindent más kézből kap: a földmegmunkáló, növénygondozó, termény-betakarító gépeket ugyanúgy, mint a magot, a földet és a növényt kezelő vegyszereket, a feldolgozó technológiát. Sőt magát a kenyeret is, hiszen zömmel már azt sem a saját felesége süti, nem is a saját termésű magból, hanem valahonnan, akár külföldről származó lisztből sütik valamely, akár nem is helyi sütőüzemben. És szállítják ugyancsak jelentős idegen energia-ráfordítással a helyi multiboltokba. Ha csupán ezt a különbséget vesszük alapul, már akkor nagy gondjaink vannak a fenntartható fejlődés körül. Már ekkor meg kell kérdeznünk: ami van, az föltétlenül fejlődés-e, s ha az is, minek a fejlődése? Csak a technikáé, avagy az életminőségé, az emberi és természeti egészségé-e egyben? S vajon meddig fenntartható így? Elrettenünk a gondolattól, hogy meddig lenne kenyér, ha egyik pillanatról a másikra megszűnne a mezőgazdaságot működtető idegen energia-bevitel lehetősége a kiszárított Kiskunságban. A külső gép-, energia-, tudás- és szolgáltatásfüggőség mint fenntarthatósági jövőgond De más különbség is van az „egykori" paraszt és a mai gazda között. Az egykori paraszt reggeltől estig minden érzékén keresztül érintkezett a földdel. Ettől az érintkezéstől fejlődött ki benne az a tájempátia, amellyel a földhöz, az egész természethez idomult. A mai gazda azonban jobbára csak a traktor kerekein keresztül érintkezik a földdel. Már 371
