Wicker Erika (szerk.): Cumania 27. - A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve (Kecskemét, 2016)
Néprajz - Schill Tamás: Adatok a nád felhasználásához Dunapatajon
Adatok a nád felhasználásához Dunapatajon mára, vagy klumpában végezték az aratást. Ha a jég tetején volt egy kis víz, akkor már nehezebb volt a munka. Volt, aki a klumpa aljára kis darab fákat szögeit, hogy megmagasítsa a klumpát, ne ázzon át a csizma. H. Kiss József dunapataji lakos ügyes kezű édesapja felül nyitott, 6-8 centiméter talpvastagságú nyárfa klumpát készített ehhez a munkához. Ezt a fa lábbelit bőrszíj és madzag fogta a csizmához; használata nem volt általános Dunapatajon.23 A nádat fűzfavesszővel kötötték be: a vessző egyik végén csatot készítettek, amibe belehúzták a szálat és azzal szorították össze a kévét. A nád beszerzését az utóbbi időszakban csaknem kizárólag a nádazó, vagyis Bálint József végezte Dunapatajon. Nagy mennyiségben, jó minőségű nádat az erre szakosodott vállalkozásoktól szerezte be Akasztón, Kecskemét környékén vagy Újteleken. A nádazó szerint az utóbbi időben a jó minőségű nád már ritka, így a bontott nádat is felhasználták, amely némely esetben jobb minőségű volt, mint az új nád. A bontott nádat tisztították, majd kévékbe kötve ugyanúgy került felhasználásra, mint az új. A kévék átmérőjét a nádazó régi hosszmértékben, sukk-ban mérte,24 a kévéket pataji sukkos kévéknek nevezte. A nádazást csak száraz időben végezték, amikor a nád, a nádtető száraz volt. A nádtető készítése a szerencsén is múlott. Volt olyan eset, hogy a gazda nyáron új tetőt akart csináltatni, és leszedette a régi nádat, úgy, hogy csak a tetőszerkezet maradt fönn. Jött egy nagy eső, és tönkretette az egész házat. Nádazni leginkább tavasszal és nyáron szoktak, kivétel a két főmunka, az aratás és a cséplés ideje. Lakóépület nádazásához 3-4 ember munkaerejére, segítségére szükség volt, de két ember mindenképpen kellett hozzá. A nádazómester a tető külső részén dolgozott, a segítség pedig a tető belső részén, a padláson. A segítségnek, akit órabérbe, napszámba hívtak, szintén értenie kellett valamennyit a nádazás munkafolyamataihoz. Fontos, hogy a nádazó és a padláson lévő segítség megértsék egymást, mivel egymás munkájára nem látnak rá. Az irányokat az 23 E lábbeli fabocskor néven főleg a Dunántúlon volt ismert. Vö.: PALÁD1-KOVÁCS Attila 1979 5. 24 „Sukk: régi hosszmérték. Egy sukk a két ököl és az egymás felé fordított, összeérő két hüvelykujj együttes hosszával egyenlő." DANKÓ Imre 1987 499. egyértelműség miatt a szomszédos községek neveivel jelezték: Hartafelé, Kalocsa felé stb. A régi, szegényebb házak tetőszerkezete fűzfakarókból készült. Ezekre a görbe fűzfakarókra is dolgoztak, és a nádréteg vastagságának változtatásával valamint fölveréssel, egyengetéssel tették a tetőt szép egyenessé. A nádazás egy egyszeri szegéssel kezdődött, amit nagyjából lekötöttek. Az állványozáshoz és a tetőn való mozgáshoz, az állás hoz Bálinték ún. fenyőket (fenyőfából készült, kör keresztmetszetű, hosszú, egyenes rúd) használtak. Az állásnak használt fenyőket kenderkötéllel kötötték a tetőszerkezet födélfáihoz. Először a tornácot készítették el úgy, hogy az valamennyire túlnyúljon a legalsó tetőlécen, ez határozta meg, hogy mekkora lesz az eresz. A tornácnád kiválasztásánál törekedtek arra, hogy minél hosszabb nád legyen, hogy minél följebb érjen, ezáltal több helyen legyen lekötve. A kévéket általában csak egyszerűen földobálták egymásnak a tetőre, a szegnivaló kévéket a vállukra vetve vitték fel létrán. A kévéket alulról szintén fenyőből készült állás tartotta a lecsúszástól. A fölrakott kévéket keresztben fenyővel lazán leszorították, majd kibontották és szétterítették, eligazították. Az elegyengetett és lefogatott nádréteget fölverték. E jellegzetes nádazó műveletet a nádazó farkával végezték. A furkó a nádazók sajátos szerszáma volt, de sok paraszti háztartásban is megtalálható a javítások elvégzéséhez. A furkó élettartamát rászegelt fémlemezekkel növelhették; a szerszám lapos hátlapjába megkülönböztetésül szögekkel monogramokat is üthettek. A fölvert nád leszorítását a fenyőrúddal végezték: a fenyőn keresztül láncot vetettek, amit a padláson belül egy egyszerű emelő- szerkezettel húztak meg. Az emelést a belülről a födélfákra keresztben elhelyezett görgővel és csaptatófákkal végezték. A görgő és a csaptatófa elhelyezése egy kétoldalú emelőt alkotott, az emelés hatására a láncon keresztül a tetőre elhelyezett fenyő a nádat a padlás felé húzta, szorította. Amikor megfelelően leszorították a nádat, a csaptatófa végét dróttal rögzítették egy tetőléchez. Ezzel a láncolás sál később is lehetett állítani a szorítás mértékét (2. kép). A fölvert, majd fenyőrúddal leszorított nádat a rúd fölött valamennyivel levarrták a nádszálakra merőleges, a tető teljes hosszában 141
