Bárth János szerk.: Cumania 24. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2009)

Bereznai Zsuzsanna: Egy hajósi sváb legényke cselédsora a Bácskában (1938-1940)

Egy hajósi sváb legényke sorsa a Bácskában 363 ez a papír nagyobb volna, akkor még apámat és anyámat is üdvözölném. Nem volt nagyobb papírom... Kübler István beletörődött szomorú sorsába, de valójában soha nem tudta megérteni édesapja szigorát, s máig úgy érzi: Az én apám engem nem szeretett. A kislegénynek néha hetven tehenet is egyedül kellett kihajtani a legelőre és hazahajtani, a kutyákkal lehetett őket együtt tartani. Az állatokra nem volt szabad ráütni, de ha a gazda sérülést látott a tehénen, akkor a cseléd testi fenyítésben részesült. A cselédek Stefinek szólították, de ha nagyon édesen akarták szólítani, akkor Stefili volt a neve. A cseléd szálláshelye és ruházkodása A kislegény az istállóban aludt, a lovakkal és a tehenekkel egy fedél alatt, télen a szénatartó ketrecben, nyáron pedig szalmán, pokrócon - a tehénistállóban a kitrágyázás után friss szalmát terítettek le. A szénatartó ketrec egy három méter magas, két méter hosszú és másfél méter széles faépítmény volt az istálló végében, a hátsó falnál. Mellette jobb és bal oldalon kezdődött a lovak és a szarvasmarhák állása. Fellépő léceken lehetett a tetejébe felmászni, ahol széna vagy szalma volt az „ágy". Egy szalmával vagy szénával teli, szőttes anyagból varrt vánkos és lópokrócok (egy lepedőnek való és egy takaró) szolgáltak némi kényelemmel. Ezt úgy hívták, hogy Hemmlbett, Hemmlbettsched- 'égi ágy'. Este, ha az állat el volt látva, ők kimentek, én meg maradtam az égi ágyamban a macska haverokkal, volt tizenkét macska. A takaró két pokróc volt, a fej alá is pokróc került. Ha esett az eső, a pokróc a lovak hátára rá lett terítve, az volt az én dunyhám. Olyan büdös volt - nem is volt emberszagom akkor. De az istálló télen is meleg volt. Tizenkét macska is ott aludt, lehetett hallani, hogy már dörmögtek, jöttek mellém. Az egyik a pokróc alá bújt, a másik a fejem mellett feküdt. Elfogadtam őket. A ruhát, cipőt mindenki otthonról vitte, a munkához nem kaptak külön ruhát. A ruházat tisztán tartásáról eleinte nem gondoskodott senki. Kübler Istvánnak csupán egyetlen ruhája volt - ha azt kimossa, nem maradt volna rajta semmi. Amikor látták, hogy majd' lerohadt róla a ruha, szóltak a cselédasszonynak, hogy mosson rá. Amikor a lábbelije tönkrement, a gazda vett neki bocskort a faluban, de az árát a béréből levonták. A ruhám teljes egy moslék volt. Tetves kutya! Lauskerl! - akkor mindig ezt kaptam. Nem mosott rám senki. Lerohadt rólam még a gatya is. A glottgatya. Aztán mikor anyám lejött látogatóba, látta legidősebb fiát, elkezdett sírni. Mikor látta, hogy a tehénistállóban a szalmán feküdtem, ami a lóról le lett húzva. Bizony, nem volt ám az olyan egyszerű. A Dobler nem bírta ki, csak fél évig. Én kibírtam egy évig. Egy évig.