Bárth János szerk.: Cumania 24. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2009)

Bereznai Zsuzsanna: Egy hajósi sváb legényke cselédsora a Bácskában (1938-1940)

348 Bereznai Zsuzsanna Nagy volt itt a vályogverés, akkor abból építették a házakat. A Gruabákon. Mi itt játszottunk. Itt volt a gyereksereg. Tavasztól őszig, mikor jó idő volt, akkor bújócskát játszottunk, aztán bogarakat fogtunk. Itt volt az agyag, és csináltunk belőle mindent: házikókat építettünk, vetettünk mi is vályogot, olyan aprókat csináltunk. Csináltunk belőle házat, akkor a másik belerúgott... Fölépítettem földből egy kis házat, összeszedtem néhány bogarat, hogy legyen benne lakó, a másik meg ráállt, a lábával összenyomta. A háznak is vége lett meg a bogaraknak is. A sárral durrogtattak is a gyerekek. Ez úgy volt, hogy volt egy pocsolya, de már nem állt benne a víz ... Ilyen vékony sár volt, és akkor az ember csapkodta és fröcskölt szét. Golyókat csináltunk, erős hangot adott. Az a sárgolyó, amit odavertek, hat riesisch tatscht - nagyot szólt... Én, mivel jól tudtam úszni, a mélyebb helyeket kerestem. Leengedtem magamat ... Nyáron, mikor kevés volt a víz, kihordták a földet a kerteknek, meg a padlót feltöltötték vele, mély lukakat csináltak ott. Azt mi fölfedeztük. Arra voltunk büszkék, hogy oda lementünk. Ahol volt víz, ha nem sikerült átugrani vagy nagy volt a sár, akkor az szétfröccsent, és mindenki kapott belőle. Aztán volt a Grabajuckajáték, az rokugrálás: ki mennyit tud átugrani az árkon. Mi képesek voltunk ötszáz vagy ezer métert futni abban a jó boka fölött érő vízben. Futottunk. Még a szülők is nevettek, hogy a gyereket nem lehetett látni, úgy fröcskölt a víz ... Nekem hetente vedlett az orrom meg a füleim. Olyanok voltunk, mint a barna gyerekek Afrikában. Mint leventék a libalegelőn jöttünk össze, és májusban csináltunk a fűzfából furulyát, összeállítottunk egy bandát, egy zenekart. Az egyik olyan volt, mint a klarinét, a másik az ütemet fújta, a basszus. Amelyik kisebb volt, annak élesebb hangja volt. Olyan volt, mint a békaricsaj —jó volt. Jó délután volt... Kuglipálya (Keglstadt) is volt. Két-három fülért kapott az, aki a babákat felállította. Volt olyan, hogy megkerestem két-három pengőt egy vasárnap. Játszottunk ugróiskolát (Schualrhupsa) és kötélugrást (Stríckjucka) is. A lányok labdáztak. A fiúknál az volt a fő játék: az ustor! Nyáron bandákba verődve mentünk, és a madártojásokat kiittuk. Szedegettük a varjútojásokat, a vércsetojásokat, a veréb-, a szarka-, a vadgalambtojást. A sárgarigóét nem, mert azok szépen fütyültek, azoknak olyan kosaras fészkük volt. Ha tiszta volt, nem volt véres, akkor kiittuk. Egy jót sétált az ember az erdőben, vagy észrevett valahol egy fészket: Na, ott egy fészek! Én fölmegyek! Szokás volt Hajóson az is, hogy a szülők megtréfálták a gyerekeket, amikor mentek a határba dolgozni - a gyerekek szerették volna, hogy őket is vigyék magukkal. Igen. Ebben nekem is részem volt. Még emlékszem. Ez úgy volt, hogy befogták a lovakat, és hát én is szerettem volna menni. De ezt mindig a nagypapa csinálta. Fonott, vesszőből font kosarakba tett szalmát. És a kocsi után lett kötve egy madzaggal. Fölszálltak, a gyerek bent ült a kosárban, mint jómagam is. És akkor a kocsi elindult és elszakadt a madzag. Olyan nagyon-nagyon-nagyon sírtunk, még