Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Gaál Károly: Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához

Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához 283 Ha eszközanyagunkat jobban szemügyre vesszük, kitűnik: kivéve a halfogás módszereit, olyan tárgyi egység képviseli, amelyik személyi kapcsolatok útján került ide. így halászást, ezt az életformát megkedvelő férfi, akinek ez foglalkozása lett. Másik esetben a Dunáról, vagy a Tiszáról ideverődött férfiú „vállalkozott", azaz jobb híján, igyekezett cselédeskedés helyett a halászkodásba bekezdeni. Ha a Kiskun Múzeumban megtalálható eszközöket megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy ezek ugyan „idegenből" jöttek, de minden darabot a helyi vízbéli alkalmatosságra alakítottak át. A korábbi zsákmányoló halászási módszerek, így pl. a „kitaposás", a kézzel történő fogás, de a vész is elvesztették jelentőségüket. Minél inkább árutermelés lett a fő cél, és az önellátást más forrásból tudták fedezni, a hal a parasztpolgárok és a halászok számára is ünnepi eledel lett. Ahogy a tájon belül a pénzgazdálkodás egyre jelentősebb lett, úgy alakultak a tavak is. A „vadvízből" „halasvíz" lett, ami néhány évtized elmúltával a víztulajdonosokat és azok halászait, kezdetben még külterjes, majd az utóbbi évtized folyamán mesterségesen fenntartott halastavakon rendszeres halgazdálkodás alakult ki, amelyik azonban nem azonos a nagyüzemű halastavak kihasználásával, hanem a víz, a hal, az ember és az áru közötti kapcsolatot nem törte szét. A víz nem csak „üzemi alap" hanem a táj kultúrájának is szerves része maradt. Eszközeink a társadalom fejlődésével párhuzamosan változtak, újak szorították ki a „kiöregedetteket". A közösség igényének változása kihatott a kielégítő, azaz a halász életformájának, munkakultúrájának átalakulására is. írásos adataink a 18. század végéről származnak és ezek szerint az első hivatásos halászok, a vadvizek bérlői, „idecsángált" nincstelen zsellérek voltak. Ismerték a vizet, a hal természetét és a kornak megfelelő eszközöket. A tanyák paraszti lakói eddig csak gazdát, kisgazdát, azaz zsellért, cselédet és a 19. század második feléig még pásztorélet tagjait ismerték és tekintették odavalónak. Amikor a külterjes állattenyésztés visszaszorult, megszűnt a pásztorok korábbi tekintélye. Legtovább még a legeltetésre szerveződő vándorjuhászok maradtak közösségük tagjai. A tájon belül élő cigányokat nem tekintették magukhoz valónak. Ezek idegenek maradtak, akik a Járulékos munkák" elvégzésére voltak használhatók. A belső íratlan törvényeknek megfelelően mindegyik kiismerte magát. A kapcsolatok sosem vezettek konfliktusokhoz. Az elmúlt évekre visszatekintve nem lehet ezt a viszonyt egyoldalúan bírálni. Két világ állt egymás mellett. Amikor a vadvizekre megjöttek a halászok, akkor léptek fel konfliktusok. A halász volt a bérlő, a nagygazda a bérbeadó. Mindegyik a maga életformájában élt, más más íratlan törvény és munkabeli feladat volt számukra előírva. Társadalmilag egymástól függetlenek voltak. A tanyai kisparaszti közösség azonban nem nézte a halászokat jószemmel. Eddig szabad volt a víz, annak hala és a nád. A libák, kacsák ki lettek tiltva. A halászok itt is igen hallgatagok voltak, amit a tanyasiak nem nagyon kedveltek. Hitük szerint, aki nagyon hallgat és ide-oda néz, az meglátja azt is, amit nem kelle-