Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Gaál Károly: Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához

Adatok a kiskunsági paraszti tógazdálkodás alakulásához 275 A paraszti orvhalászok többsége, leginkább legények, valóban majdnem minden esetben tapogatóval munkálkodnak. A tanyasiak ebbéli társadalmi vitájától függetlenül, a tájon belül a gyerekközösség tagjai a tapogató-módszerrel ismerik meg a vizet. A 6-8 éves gyerekek legkedvesebb játékai a vízzel függtek össze. A sekély vízben, de a nagyobb tócsákban is játszák a halászást: apjuktól hozott kosárral, vödörrel, borítóval ott is, ahol semmi sincsen. Az ebihal már nagy eredménynek számít. A halászok belenövő fiai már tudják, hogy a hal gyakran „elül"; elhúzódik a nádasba. A nádcsomók tövében levő halat vaktában keresik. Nyáron, amikor már a víz igencsak összehúzódott, tapogató használatakor felriasztott hal menekülni igyekszik, a sáros vízben elkapják úgy, hogy lehetőleg a kopoltyúnál és a farka tövénél kapnak utána. A tapogatót is halfogásra használják. A parasztgyerekeknél, a haltolvaj legényeknél ez nem más mint egy kiütött fenekű kosár. A halászok tapogatója hálóborítású lepő, amit szintén az alacsonyabb vízben használnak. Leginkább akkor, amikor hálót húztak, és menekülő halak a part közelébe húzódnak. Gyakran vaktába is lenyomják. Különösen hasznosnak mondják azt a lehetőséget, amikor a víz valahol „forr", a halak „bandáznak", azaz több hal van együtt. A tapasztalatlanabbak minden borítás után kézzel motozzák, hogy van-e bent valami, a halász már a lépője mozgása szerint tudja, hogy sikerrel borított. Előfordul az is, hogy a nyár vége felé a legények a visszahúzódó vizet összetapossák, és a sárban vergődő halakra borítanak. Halászainknál megtaláljuk a tiszai halászok reginás tapogatóját, amelyben a menekülő hal zsákot üt és fogva marad. Ennek két hálórétege van, az egyik nagy szemű, a másik a belső hálóréteg sürü háló. Ezt toppancsnak nevezik. Gyakran használják a nyeles tapogatót is, amely itt, szemben a tiszaival, szintén kétsoros. „Mikor kivettük, a hálóban körben csüngött rajta a hal". Ezt leginkább tavasszal és ősszel alkalmazták. A Péteri-tó halásza ezt még fiatal korában használta, de az utóbbi húsz évben már nem, és máshol sem látta. Szintén eltűnőben van a veisz, amelyet gyékénnyel összekorcolt nádból csináltak. Ez egy nádfal, mintegy 120-150 cm magasságú, melyet fél m éterenként a mederbe vert karókkal rögzítenek. Általában két falat állítanak egymással szembe, amin nyílás van, amely befelé hajlik úgy, hogy a nádfal mentén tapogató hal be tud úszni, de kifelé már nem találhat utat. Amikor nem akarják használni, egyszerűen kiveszik a fejet, és a falat egész évben bent hagyják. Mondhatnánk, hogy bent hagyták, mert ma ugyan még minden halászunk ismerte, de már senki sem használja. Szerintük igen körülményes és időrabló a készítése. A Sándorfal várói idekerült Széli Mátyás azonban most készít egyet, mert a nádasban csak ezzel lehet fogni. „Ez olyan, mintha fonnák egy kerítést. A nádat ritkásan kötöm, hogy az apraja kimehessen. Félméterre mindig egy karót kötök bele, ami tartja. Van neki szárnya, meg karikája. Ebben fogódik meg a hal. Amikor nem akarok fogni, a karikáját kiszedem. Télen is használom. Ha befagy a víz, lékelünk. Mericskével kötözzük ki a halat. Nagykékesen magyarázták, ott láttam is."