Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája

A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája 195 főzetével mosták le a mély sebeket. A bodzavessző héját levakarták (gschabada Holdr), és a ló vagy a tehén sebére tették. Ha taknyos volt a ló (hat d Maus ghätt, azaz 'egere volt',), akkor füstöt eregettek az orrába. Egy lapáton egy darab szoknyavagy köténymadzagot égettek el, vagy szentelt fát (Gwaihschait) gyújtottak meg. Száj- és körömfájás (Maulkranked) esetén hamuval felszórták az utca és az istálló között az utat, hogy a betegség ne terjedjen. Kocsikenőccsel (mit Wagaschmiare) kenték be az állat száját és patáját. Valamint összetört fokhagymát borecettel kevertek össze, ezzel mosták meg az állatot. A tehén szemében a hályogot (Haut em Aug) úgy gyógyították, hogy nádszállal finomított cukrot fújtak bele naponta háromszor, néhány napig vagy esetleg két hétig. Ha a birka felfúvódott (ischt aufbläht), felszúrták az ágyéki részen, hogy a levegő eltávozzon belőle. A malacok fosása (Schaiße) ellen árpát pirítottak (brennta Geaschta). Egyesek a máriagyűdi hegyről hoztak valami gyökeret azért, hogy a lovat vagy a tehenet gyógyítsák vele. Ha a tehén nem adta le a tejet, a gyógyító asszony szárított ruta virágját (Rauta) használta fel: három virágot kellett beleszúrni egy szelet kenyérbe, s ezt kellett beadni a tehénnek három alkalommal a fejés előtt, ügyelve arra, hogy a virágot biztosan megegye. Ha a tehén véres tejet adott (rota/bluataga Mill), azt főleg annak tulajdonították, hogy megszúrta egy bögöly, vagy a sok tej miatt tőgygyulladása (s Geutr ischt rotleifig gsei) lett. A disznótartás férfimunka volt. A XX. század első felében Hajóson a mangalica fajtát tartották, melyet nem hizlalhattak fel úgy, mint a későbbi fajtákat. Az egymázsás mangalicák már nagynak számítottak. Az 1960-as években terjedtek el az új fajták, először a fekete Cornwall, de napjainkban mindenkinek fehér húsdisznója van. Mayer Antal parasztgazda így gondozza a disznókat: A fiatal disznót nem kell mindennap ganézni, de én mindennap kiganézok lapáttal. S utána kapja az ennivalót: kukoricát meg tritikálédarát, ezt este áztatom be, és reggel kapják. Régebben csak szemes kukoricát adtak. Este pedig a moslékot (Trank) kapják, a maradékot (ételmaradék és korpa keveréke) vagy tiszta vizet. Es most a kismalacoknak tiszta tritikálét adok a moslékba. Szegény helyen, ahol nem volt maradék, ott az állat nem kapott moslékot. Akkor nyers vagy főtt krumplit adtak neki, tököt, herét adtak zölden, de régen marharépát, répalevelet is. Szecskázott zöldet mindig kaptak az állatok: répát korpával összekeverve, egy kicsit megvizezve. 1945-ig a disznókat is kihajtották reggelente a legelőre. Az utca végére mindenki maga hajtotta ki az állatokat, ott a kanász (Sauhaltr) átvette és kihajtotta. A disznólegelő mellett volt egy patak, ott dagonyázhattak az állatok. Este hazajött a disznó, és kapott enni. Az állat hazatalált. Először két-három napig mentünk mindig érte, amikor tavasszal elkezdődött a kihajtás, és utána maguktól jöttek haza. Pedig a legelő két kilométerre volt, biztos. Es hazataláltak. Nem volt mindenkinek kan disznója (Bäar) - a kondában volt kandisznó a legelőn. De a legelőre csak az hajtotta ki az állatot, akinek volt anyadisznónak való. És ha mégis bebúgott, akkor jött a kanász szólni, és kapott egy liter bort. A szaporí-