Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája

194 Bereznai Zsuzsanna - Schon Mária vele. De akkor már mindenki kihajtotta a borjakat egész évre, azaz őszig. Ősszel az Imre-napi búcsú előtt, mindenszentek napjára hajtották haza az állatokat. A kint háló gulya elnevezése: Nachthalt. A legelőt a hajósi svábok Paschkamnak és járásnak mondták, többnyire magyar szóval: Ochsajárás ('ökörjárás'), Csikójárás, Viehjárás ('tehénjárás'), Kalbrjárás ('borjújárás'), Sauajárás ('disznójárás'). A Kerteknél, a Kertek-hídtól előrefelé is volt szántó, hátrafelé, Nádudvar felé az Okörjárás volt. A Disznójárás a Hambar-beli gödrökben volt, ahol most a házak állnak. Az Obra Esch-on sok szántó volt. Hajóson legalább ezer szarvasmarha volt. A hajósiaknak sok ökrük volt, mert a szegényeknek nem volt lovuk, ökörrel szántottak. A gazdag parasztoknak voltak ökreik és lovaik is... Az anyósom lópásztor (Roßhaltre) volt, éjjelente kivitte a lovakat legelni, hogy ne kelljen etetni... A hajósi határnak több mint fele rét volt. Kellett a járás a szarvasmarhának, a lovaknak a rétek. Kinn Hilden is sok rét volt - emlékezett Krastek András. A parasztgazdaságokban a szarvasmarhák és a lovak tartásával a férfiak foglalkoztak. Fuszenecker Ferenc családjában az 1930-40-es években volt két ló, egy üsző, két birka, két fejőstehén, egy tinó és ötven baromfi: Apám a lovakat gondozta, apám fejt is, meg a teheneknek is aljazott, abrakot adott a teheneknek, kiengedte itatni, akkor kihajtotta az ember az utcára,jött a gulyás... A szarvasmarhákat azonban többnyire a nők fejték. Reggelente a gazda vagy a legény az állatot vakarával levakarta, hogy tiszta legyen, a lovakat kefélték is. Ha kisborjú (Budrle) született, akkor beszórták korpával - egyfelől azért, hogy a tehénnek le kelljen nyalnia, mert meg kell tisztítani a jószágot, másfelől pedig azért, hogy a tehén elfogadja a kisborjat. Állatorvost nem hívtak az el léshez (Auschitta) - Hajóson nem is volt, csak Sükösdön -, a gazda sokszor ott sem volt az ellesnél, mert a jószág még a legelőn megellett. Ha a tehén segítség nélkül ellett, akkor leette a magzatburkot - olyankor nem kapott korpát. Ekkor a gazda kiment kocsival, és behozta a legelőről a kisborjút. Abban az esetben, ha történt már baj az ellesnél, az állatot a következő elles előtt éjjel-nappal figyelték, és segítséget is hívtak. A XX. század első felében három olyan ember volt a faluban, aki értett a nagyállatok gyógyításához. Haberbusch Jánost csak a jószághoz hívták, a lovakhoz meg a tehenekhez, de főleg a lovakhoz, mert ő még a régi Monarchiában a katonaságnálfelcser volt. Rajta kívül a Naß Sziegl és FaitaNazi Vettr próbált segíteni. De ha nem volt kéznél specialista, a gazda ráolvasással (Seanga), szenesvíz készítésével (Kohla wearfa) próbált segíteni. Ha a lónak patagyulladása volt, sárral és farkasalmával (Wolfkraut) gyógyították (haeila). A Malom-mocsár vizét és iszapját gyógyhatásúnak tartották. Az öszszevágott farkasalmát a sárral összedolgozták, és rátették a patájukra. A farkasalma