Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007)

Bereznai Zsuzsanna–Schőn Mária: A hajósi sváb parasztság hagyományos munkakultúrája

164 Bereznai Zsuzsanna - Schon Mária De a '30-as évekbe ' még voltak csíkhalak a pocsolyákban, amikor a víz elkopott, akkor a pocsolyákban azok megmaradtak. Hajóson a legismertebb halászati eszközök a következők voltak: a fűzfaveszszőből készült rendes füles kosár (Kaarb), valamint a varsa, azaz a csíkfogó kosár (Tschickakaarb) és a tapogató (Stoßkaarb) két változata. Az alacsony vizekben, a vizes árkokban puszta kézzel is megfogták a halakat, különösen a pocsolyákat kedvelő csíkhalakat. A XX. század első felében a halásztársaság tagjai pedig hálóval halásztak a Kanálison, a víz teljes szélességében. Kübler István így emlékezik az 1930^40-es évekre: Gyerekkoromba ' sok csíkhalat fogtam. Amikor itt, a Szilvásba ' kifogyott a víz, az árok kiürült, és akkor ott voltak ezek a csíkhalak. Gyerekkoromba ' történt, hogy a nagybácsim és a nagyapám elment csíkhalat fogni, én néző voltam, gyerek voltam. Egy kapával elhúzták a sarat, és úgy fogták össze. Sok halat ettünk akkoriban. Több volt a hal, mint a nap... A csík nagyon csúszós, az olyan, mint a kígyó - csak kapkodtunk utána, aztán csak sikerült megfogni. A csíkhalat hamuval pucolták meg, a tűzhely hamujával. Amikor hazavitték a csíkhalat, volt, amelyik még élt. Akkor rá lett szórva a hamu. A vájdlingba vizet tettek, beleszórták a hamut, és akkor mindjárt le lehetett húzni a bőrét, azt a nyálkás réteget. A belét egyszerre húzták ki, a végbelénél. Az áradás sokféle halat hozott. Észre lehetett venni a halat a vízben... Az ember elment a földnek a végére, ott volt egy árok. Aztán nézte... És akkor az ember látott egy halat, egy ilyen vöröses színűt... És akkor az apámmal vagy a nagyapámmal elmentünk oda egy fonott kosárral, rendes füles kosárral. Amit a kosárral megfogtunk, az zsákba lett téve. Fölzavartuk a vizet, kihúztuk a kosarat, jól meghúztuk... Es akkor észre lehetett venni, hogy valami mozgás van. Ütődéseket lehetett érezni. Akkor: gyorsan föl! A halat beletettük egy parasztzsákba (Baurasack), és ott hagytuk a vízbe '. Aztán hazahoztuk, meg lettek pucolva, ki lettek belezve, meg lettek sütve... A férfiak elvitték, ki a pincébe, jól lehetett rá inni. Az árokban mindenféle növény is volt. Bementünk ebbe a zöldbe, ami a vízbe ' volt, kikergettük a halakat onnan, hogy a tiszta vízbe menjenek. Es amikor ki voltak zavarva, akkor mentünk utánuk. Ha az egyik helyen nem volt fogás, akkor megpróbáltuk egy másik helyen. A patakokban mindig voltak halak. Ott is szabad volt halászni. Vesszőből font kosarakat használtak, ilyen volt a Tschickakaarb, ami a nyakánál beszűkült, és a Stoßkaarb, ami olyan öblös volt, mint egy kosár. A füle az oldalán volt - így megfogtuk jobbról-balról a fülénél fogva. Alul feneke volt, de annak ajtaja volt, fonott ajtó, akkora, hogy két kézzel be lehessen nyúlni. Ha észrevettem, hogy a zöldben volt valami mozgás, odamentem. A magyar varsa szót a hajósiak nem ismerik.