Bárth János szerk.: Cumania 21. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2005)
Balázs János–Bölkei Zoltán–V. Székely György: A Nyárlőrinc-Hangár utcai széria embertani feldolgozásának eredményei
70 Balázs János - Bölkei Zoltán - V. Székely György Mivel a nyárlőrinci csontvázak - hasonlóan más középkori anyaghoz - hiányosak és töredékesek, így a patológiás esetek statisztikus értékelésétől el kellett tekintenünk. A NYÁRLŐRINC-HANGÁR UTCAI MUMIFIKÁLÓDOTT MAGZAT ISMERTETÉSE A mumifíkálódott magzat a szériával együtt került kiemelésre, de nem tartozik szorosan embertani anyagához, mivel a XIX. század második felében került a temető földjébe, de a lelet érdekessége miatt szükségesnek tartottuk közlését. A feltárás során a felszíni földréteg eltávolításakor két cserépedény került elő, melyekben egy-egy magzat maradványait fedezték fel a régészek. A néprajzi leírásokból tudjuk, hogy ezen a vidéken is szokás volt a keresztség nélkül elhunyt gyermekek cserépben illetve faládikában való eltemetése egy már felhagyott temető, vagy romtemplom környékén. Ezeket a helyeket a környéken élő vallásos lakosság megszentelt földnek tekintette. Ilyen temetkezési formákat írt le Bartucz Lajos 36 Galgahévízen (Pest megye), és Selmeczi László 37 Négyszálláson (Jász-NagykunSzolnok megye). A nagyon korán meghalt gyermekeket valamilyen szövetbe csavarták és cserépedénybe (pl. tejesköcsög) helyezték, esetenként pénzt is helyeztek melléjük, ezt is vallásos célzattal tették. Az érmék funkciója az volt, hogy elősegítse a menynyországba való bejutásukat. Ez volt a vám a túlvilágra vezető úton, vagy fizetség az ott keresztelő Szent János által végrehajtott keresztelésért. A Nyárlőrincen talált két, cserépbe temetett magzat maradványai a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Kar Embertani Tanszékére kerültek. Az egyik magzatnak (lsz. 10661.) csak a csontmaradványai maradtak fenn, míg a másiknál (lsz. 14426.) spontán mumifikáció zajlott le, amely a magzat törzsének és az alsó végtagjának egy részét, valamint jobb alkart érintette (5. kép). A mumifikáció az a folyamat, amelynek során az elhalt szervezet lágy részei nem rothadnak el, hanem fehérjéik megalvadnak, a szövetek pedig kiszáradnak. A mumifikációkor a holttest elveszti víztartalmának 85-90%-át, ezért a múmiák feltűnően könnyűek. A múmiák létrejöhetnek mesterséges beavatkozás, preparáció nélkül, a külső körülmények szerencsés összejátszódása következtében. Ezt a folyamatot hívják spontán mumifikálódásnak. Sokkal gyakoribb azonban, hogy valamilyen oknál fogva a holttestet preparálják, vegyi anyagokkal és mesterséges kiszárítással igyekeznek elérni a mumifikálódást. Ezt a gyakorlatot közel tízezer éve fejlesztették ki, előbb a dél-amerikai indián kultúrákban, majd ezektől függetlenül az egyiptomiaknál. Nemcsak az ókorban, hanem végig a középkor folyamán végeztek balzsamoBARTUCZ Lajos 1928. SELMECZI László 1992.
