Bárth János szerk.: Cumania 19. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2003)

Bereznai Zsuzsanna: A Muthnay Kiss család félegyházi sütödéje

A MUTHNAY KISS CSALÁD FÉLEGYHÁZI SÜTÖDÉJE 199 pékségben, mely a második legnagyobb sütöde volt akkor a városban. Csongrádon is inaskodott Léderer Simonnál, akinek a fia bevonult munkaszolgálatra, s helyettesíteni kellett a munkaerőt a családi pékségben. Tiszaalpáron Hollman Károlynál dolgozott szüret idején, miközben a mester szüretelt. Itt már a mester helyett kellett vezetni a pékséget. 1952 decemberében államosították pékségüket. A mester ekkor konyha vezetőként dolgozott 1954-ig, de közben be volt adva a kérelem újra az önálló iparigazolvány kiváltására. 1954. szeptember 1-én nyílt meg ismét a műhely s az üzlet, ahol 1969. március l-ig dolgozott. Ezután a pékséget a tiszaújfalusi Alkotmány Termelőszövetkezet bérelte. A pékség Az első pékség, melyet id. Muthnay Kiss Lajos alapított 1918-ban, egykemencés volt. De az az egy kemence olyan nagy volt, hogy 220-230 kg kenyér fért bele. Ez egy téglából, agyagból épített magyar kemence volt, melyet a szegedi Remzső Nándor készített, mint másoknak is, itt Félegyházán. A mester fehérpék volt, azaz kenyeret és süteményt egyaránt sütött. Sokan szerették a kerek kenyeret is, de Félegyházán inkább a vekni volt a népszerűbb. Az első pékség vásárlóköre a tanyai parasztokból, kisgazdákból, s a munkásnegyed szegényembereiből állott. Hozzájuk jártak a tanyasi parasztok az Alpári útról, a Csongrádi útról, a Körösi útból, majd később a Vörös Csillag Termelőszövetkezet területéről. Az idős mester azért helyezte erre a városrészre a pékségét, mert sok szegényember élt a vidéken, ott sok volt az éhes száj. Családi munkamegosztás, alkalmazottak Id. Muthnay Kiss Lajos volt a mester, mellette 5 segéd dolgozott, ebből 4 volt a családtag, s csak egy idegen segédet alkalmaztak. A régi pékek a XX. század első felében még a munkafolyamat teljes egészét megtanulták és alkalmazták is, azaz szamárbájterek voltak. Később az ipari oktatás specializálódott: a pékek vagy a kemencénél vagy a táblánál tudtak dolgozni. A táblamunkás, a dagasztó vagy tésztamunkás neve a miser volt, míg a kemencemunkást helfemek nevezték. Korábban, a XX. század első felében az inast minden műveletre be kellett tanítani. Az ifjabb mester így emlékezik erre: Amikor engem az édesapám beszerződtetett az ipartestületnél és hazavitt, bevitt a műhelybe és azt mondta nekem: - Fiam! Ameddig fel nem szabadulsz, nem a fiam vagy, hanem az inasom. Rögtön mutasd meg, hogy hogy köll fölmosni!