Bárth János szerk.: Cumania 19. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2003)

Horváth Attila (1935–2003)

363 HORVÁTH ATTILA SÍRJÁNÁL „Látjátok feleim egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló..." (Részlet Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd című verséből) Kosztolányi soraiból elvenni bűn, hozzátenni szentségtörés, csak meghallgatni szabad, csak sírni, bánattal telten visszagondolni a szeretett személlyel töltött percekre, évekre, évtizedekre. Időnek előtte mentél el Attila, megelőztél, nem tartottad be azt a regulát, mely az idősebbnek előnyt biztosít. Beálltai a sorba Bökönyi, Bóna, Kákosy, Kőhegyi, Mándoki és még sok munkatársunk, barátunk mellé, akikről már múlt időben beszélünk. Egyre kevesebben maradunk a huszadik század második felének múzeumi generációjából, akik közül valakinek majd kötelessége lesz utolsóként becsukni az ajtót, lezárva egy korszakot, mely az ötvenes évek elején a Trefort utcában kezdődött. Abban az épületben, ahol évekig a gimnázium lépcsőit koptattad osztálytársaid, többek között Pomogáts, Bölcs, Kozocsa, Polónyi, Mándoki, hazai kultúránk nevessé lett alakjai társaságában. Abban az épületben, ahol pár év múlva, az évszázad felénél a korszerű magyar muzeológia bölcsője ringott. Lám mennyit is számít az a szemvillanás, melyet az ezredforduló két oldalán megéltünk. Ötven esztendő. Fél évszázad. Egy hónap híján ennyi ideje ismertük meg egymást.