Bárth János szerk.: Cumania 19. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2003)

Horváth Attila (1935–2003)

364 Akkor már intézetünk a piarista gimnázium épületébe költözött, s a gólyák között, akik ugyancsak cipelhették a könyvtár poros könyvkupacait, megjelent egy sűrű kötésű, fényes-fekete-göndör-hajú, jóvágású fiú, segítségét felajánlva. Ez volt ismeretségünk kezdete, melyet hosszú, Hős utcai beszélgetések, pilisi kirándulások követtek. Egymással szemben ültünk a Pesti Barnabás utcára néző szeminárium asztalánál három évig, figyelmesen hallgatva, vagy óvatosan átbóbiskolva tanáraink szavait. Emlékek képei zúdulnak rám, 1955 Riszivel együtt töltött szilvesztere, majd a Vend utcai látogatás, fiad születése. Utazások, ásatások, horgászatok, sok-sok kísérlet a világ megváltására, örömök, panaszok, sikerek, kudarcok. Moszkva, Párizs, Bécs meghódítása, a sikersorozat végén Budapest közönye. A fényes-fekete göndör haj fokozatos szürkülése, a jogosan büszke önbizalom fényének megtörése. Az utóbbi években már csak temetéseken találkoztunk, lám most már csak a lelked van jelen. Lelked, melyet megosztottál családod s a szeretett szakma, a régészet, a kecskeméti múzeum között. Ki tudná, ki merné megmondani, ki tudná, ki merné kiszámítani melyik félnek jutott több, avagy talán ha az egyiknek valamivel több jutott, annyival jobban segítette a lélek másik felét, annyival jobban támogatta a másik ént. Számtalan olyan régészeti leletet segítettél napvilágra, melyek nélkül mai tudásunk, bizony sokkal szegényesebb volna. Tudom, hogy az utókor majd, Bella Lajos, Márton Lajos, Wosinszky Mór, avagy Dombay János és még sok más neves, határainkon túl is érdemes régészekkel emleget egy sorban, kik ásatásaik nyomán lettek halhatatlanok. Tudom, hogy Kecskemét városa nem felejti majd a romjaiból általad újjáépített múzeumát, a sok korszerű kezdeményezést, melyek megvalósításának érdemeivel mások büszkélkednek. Lám, az idő elsimítja a vélt, vagy valós sérelmek nyomait, s ércnél maradandóbb emlékműként őrzi az igazságot a tett, a megvalósult akarat. Nem kell életutad részletesen elmondanom, glóriát fényesítve emlékeden, nem kell kántálva siratnom téged, inkább csendben elbúcsúznom azok nevében, akik barátaid, munkatársaid voltak, s maradnak is, most már csak lélekben. Búcsúzom tőled hazai régészeink, múzeumosaink nevében, bizton tudva, hogy példádon okul majd az utókor. Búcsúzom, emlékeimet simogatóan őrizgetve a magam és szeretteim nevében, magamban mondogatva szomorúan a fejfára írandó sorokat: Horváth Attila élt 68 évet, 1935 és 2003 között.