Bárth János szerk.: Cumania 17. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2001)

Solymos Ede: Dunai malmok

CUMANIA 17., KECSKEMET, 2001 149 SÓLYMOS EDE DUNAI MALMOK Amikor 1950 kora őszén Budapestről hajóval utaztam Bajára, még több működő hajómalmot láttam és fényképeztem. Pár évvel később már csak két malmot találtam, az egyik a bátyai Vörös, a másik az uszódi Bognár malom volt. A többi szétszedett állapotban, leszerelve heveit a parton, a molnárok pedig elkeseredve, jövőjükről gondolkodtak. A gőzmalmok megjelenését, konkurenciáját, a második világháború harcait több malom átvészelte, de a „szocializmus építését" már nem. A tulajdonosok „önként" felajánlották az államnak megvételre malmaikat. Álljon itt példának a paksi malom esete: ,J*aks községben lévő 24 óránként 8-10 q teljesítményű dunai malmomat az összes malom céljait szolgáló berendezésekkel együtt megvételre felajánlom. A malom berendezése áll 1 db faszekrényes kombinált hengerszékből, 1 db szimpla daratisztítógép, 2 db hasábszitából és házilag készült koptató berendezésből. A malom árára vonatkozólag az Armegállapító Bizottság által megállapított értéket magamra nézve kötelezőnek elfogadom. Paks, 1952. június 1. özv. Blatt Györgynél Két hét múlva az Élelmiszeripari Minisztérium Malomipari Igazgatósága megvásárolta a malmot 7305.- (Hétezer-háromszázöt) forintért. (Ekkor segédmuzeológusi fizetésem havi 1000.- Ft volt!) A használható berendezést elszállították, a ház- és völgyhajó partra húzva pusztult, a faanyagot folyamatosan lopták. A vételárat adótartozás címén mindjárt le is foglalták. A Vörös féle malom paprikát őrölt, a Bognár-féle még darált, mikor ott jártam. Sikerült népi műemlékké nyilváníttatni ez utóbbit. Bognár „Tata" - messze földön így emlegették - boldog volt, de nem sokáig. A malom működését betiltották, viszont kénytelen volt éjjel-nappal a malomban tartózkodni, hogy berendezését el ne lopják, pallóit, deszkáit le ne feszítsék, ahogy a többi magára hagyott malommal tették. „Ha elvették volna, most éjjeli őr lennék, volna megélhetésem, de így semmi keresetem sincs" - panaszolta egy levelében 1955-ben „...én már kiöregedtem a munkából, a hetvenöt évet betöltöttem, nem bírom már a nehéz munkát, most már csak megőrizni tudnám, ha fizetnek érte havonta bizonyos összeget, hogy éhen ne haljak a malom mellett, mert én öregségit sem kapok, mivel önálló vagyok, s nincs egyebem ennél a kis malomnál, ha nem segítenek, kénytelen leszek szétverni, és értékesíteni, hogy valahogy élhessek belőle hátralevő napjaimra. Fiam nincs, hogy átvegye tőlem a munkát." Pedig hajdan jobb napokat látott „Ötven éves koromban a világot le se szartam, napszámosokat fogadtam, azokkal szarattam le! "- emlékezett a régi időkre. Végül a Műemléki Felügyelőségtől sikerült valami kis Javítási, karbantartási" pénzt biztosítani számára. Az 1956-