Bárth János – Wicker Erika szerk.: Cumania 16. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1999)

Közlemények - Henkey Gyula: Tiszaalpári magyarok etnikai-embertani vizsgálata

410 férfiak, valamint a Csík és Háromszék megyei székelyek térnek el az átlagosnál nagyobb mértékben a magyar őslakos csoportok egy részétől (Henkey 1990). A kiskunok valószínűleg azért különböznek a nagykunoktól, mert őseik a fekete tenger környéki kun birodalom keretében keveredtek egyes kaukázusi és Volga vidéki népekkel (Henkey 1996c), a jászok alán-szarmata ősei pedig kaukázusi eredetű elemekkel. Az Udvarhely megyei székelyeknek a többi magyar őslakos csoportokkal kimutatható közelsége azzal magyarázható, hogy hagyományaik szerint őseik eredeti erdélyi lakóhelyükön maradtak, míg a Csík és Háromszék megyei székelyek a szászok beköltözése után Erdély középső részéből települtek át a keleti gyepük környékére és töltődtek fel nyugat-dunántúli gyepüőr eredetű népességekkel, aminek eredményeként szlovén vagy horvát eredetű szavak kerülhettek a székelyek nyelvébe (Benkő 1977). 2. Az észak felől újratelepült helységek magyar népességei eléggé közel állnak a magyar őslakos csoportokhoz, de ahol 10 %-ban, vagy annál nagyobb arányban fordulnak elő szlovák eredetű családnevek, a 4.5 %-os magyar átlagnál jelentősen nagyobb mértékben határozható meg a keletbalti típus (annak finnugor és régi szláv formái egyenlő arányban) és a 30.1 %-os magyar átlagnál nagyobb arányban mutathatók ki az erősen kevert meghatározatlanok (Henkey 1993a). A magyar őslakosokhoz azok a szlovák nyelvű telepes népességek állnak közelebb, melyek az 1910-es magyar-szlovák nyelvhatártól közvetlenül északra fekvő területekről származtak, ahol a 15. századi Knyiezsa-féle néprajzi térkép (Szűcs 1982) szerint magyarok, vagy magyarok és szlávok vegyesen éltek. A palócföldi szlovákok alig különböznek a telepes magyaroktól, csak a keletbalti típus és az erősen kevert meghatározatlanok gyakorisága emelkedik náluk, az előbbi 14.5 %ra, az utóbbi 41.6 %-ra, a keletbalti finnugor és régi szláv formái egyenlő arányban észlelhetők (Henkey 1985). 3. A magyar őslakosokhoz a horvátokkal, szlovénekkel kevert magyarok állnak a legközelebb (Henkey 1994), de a dalmátokkal, bunyevácokkal, sokácokkal összeházasodott magyarok is csak kis mértékben térnek el (Henkey 1993a). Az apai vagy anyai ágon kimutatható horvát, dalmát, szlovén családnevek legalább annyira kötődnek a turanid típushoz, mint a balkáni dinári változathoz. A hazai nemzetiségek közül a magyarokhoz a dél-somogyi horvátok állnak a legközelebb és csak azzal térnek el, hogy mintegy 10 %-al gyakoribb náluk a balkáni dinári változat (Henkey 1993b), mely Dalmácia őslakóival, az illírekkel hozható kapcsolatba (Bartucz 1938). A bunyevácoknál és a sokácoknál a balkáni dinári változaton kívül az előázsiai típus gyakorisága is jelentősen emelkedik, ami az oszmán-törökökkel való keveredésre vezethető vissza (Henkey 1987). 4. A gyepüőr eredetű népességek a Dunántúl nyugati részében, DélnyugatSzlovákiában a Vágótól és a Vág-Dunától nyugatra és a Székelyföldön voltak vizsgálhatók. Azon felül, hogy minden gyepüőr eredetű népességnél a turanid és a