Bárth János – Wicker Erika szerk.: Cumania 16. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1999)
Tanulmányok - Janó Ákos: Szőlő- és gyümölcstermesztés a szanki homokon
42 jegyet, azt azok beváltották. Ebből gyakran elégedetlenségek, súrlódások keletkeztek, mert voltak, akik mód nélkül permeteztek, elégedetlenek voltak a részükre juttatott rézgáliccal, legszívesebben a másét is maguk használták volna fel. Emellett rendszerint nem kapták meg a gazdák a permetszert a kívánt időre, s a rossz időjárás mellett a permetezések elmaradása is károsította a gazdákat. 149 A második világháború után a rézgálic szükséglet közös kielégítése miatt minden szőlősgazda tagja volt a hegyközségnek. Ha korábban nem is jelentették be szőlőjüket a hatóságnak, a háborús szükség szervezetbe tömörítette a gazdákat. A hegyközség szerepe később a szőlőtermesztők egyéni érdekei miatt egyre jobban háttérbe szorult, majd meg is szűnt. A permetezőszerek beszerzésén és elosztásán túl a hegyközségnek legfőbb teendője volt a csőszök fogadása. A csőszök fizetésüket a gazdáktól kapták pénzben és terményben, a birtokok arányában. A csőszt a Szőlősor közelében lakó, megbízható szegény emberek közül fogadták fel augusztus és szeptember hónapokra. Saját házában lakott, onnan járt ki a szőlőkbe. Legtöbb esetben idős ember volt, egy időben ezt a feladatot a temetőőr látta el. A hegyközségi díj, amiből a csőszöket is fizették, a háború utáni években holdanként 25 Ft, később 10 kg rozs és 50 Ft volt. A szőlőhegyen a gazdák a csőszök számára nádkunyhót építettek. A csősz éberen vigyázott, hogy illetéktelenek meg ne dézsmálják a gondjaira bízott szőlőt, a seregélyek és kóbor kutyák ellen kancsikával (karikás ostorral) durrogtatott. A csősz a gazdáktól külön munkát nem vállalhatott, feladata csak az volt, hogy minél gyakrabban kerülje a szőlőket. A csőszöknek a háború előtt puskájuk is volt, később csak bottal végezték munkájukat. Nappal nem voltak állandóan a szőlők közt, de időnként éjjel is megkerülték a táblákat. A csősz munkája közben annyi szőlőt vagy gyümölcsöt vehetett a gazda szőlőjéből, amennyit ott elfogyasztott. A földek végére jeleket tettek, a szőlő sarkánál keresztet rajzoltak, hogy lássák a gazdák, hogy ott jártak. Ha a gazda ott volt, beköszönt a csősz a gunyhóba egy kis bor reményében, aztán tovább ment. Néha búvóhelyről figyelte a szőlőbe érkezőket, a gyanús alakokat követte, hogy meggyőződjön céljukról. Ezért a járókelők nem nyúlhattak mások gyümölcséhez, mert nem tudhatták, figyeli-e őket a csősz. Régebben előfordult, hogy meglopták a szőlőt. Ha nem őrizték, a távolabbi szőlőkből kosárszámra hordták el a termést, amiből a tolvajnak korábban lett bora, mint a gazdának. Időnként a gazdák is körülkerülték a szőlőt, hogy lássák, nem járt-e benne idegen. Az idegen nyomot mindjárt felismerték. Éréskor naponta látogatták, néha körülgereblyézték a táblát. Voltak, akik annyira féltették a szőlőjüket, hogy legszívesebben a madarat sem engedték volna azon átrepülni. Az olyan szőlőt, amelyikről tudták, hogy nem őrzik, hamarabb meglopták. Ha a gazda hetekig nem ment a szőlőjébe, azt elhagyottnak, szabad prédának tekintették. Ha az idegen látta, Magyar Út, IX. (1940) 38.sz. Idézi: JANÓ Ákos 1982. 143.
