Bárth János – Wicker Erika szerk.: Cumania 16. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1999)
Közlemények - Bárth János: A kalocsai érsekség Duna menti jobbágyainak migrációja a XVIII. század elején
293 KÉTFÉLE NÉP - KÉTFÉLE MIGRÁCIÓ Az 1731. évi vallatási jegyzőkönyvben szereplő falvak népességüket, múltjukat tekintve alapvetően kétfélék voltak, következésképp lakosságuk migrációja is kétféle utat járt. Szentbenedek, Úszód, Foktő, Szeremle és Csanád falvakat református magyarok lakták, akik ha őseik költöztek is egyik faluból a másikba, a Duna menti, sárközi tájon kontinuusnak számítottak. Az öt falu népe a szűkebb környék, a Duna-táj, tágabban a közép-magyarországi régió református népességével tartott fenn népi kapcsolatokat, ami együtt járt veszély esetén tömeges, békésebb időkben szórványos áttelepülésekkel. A népi kapcsolatok talaján a török időkben szinte természetes dolognak számított az ismerős falvak közötti kiegyensúlyozott népességmozgás, az oda-vissza házasodás, a rendszeres ki- és beköltözés. A XVIII. század elején, amikor megszilárdult a magyar földesurak hatalma, és az újraszülető feudális dominiumok határokat vontak olyan falvak között, amelyek korábban soha nem ismertek maguk között elválasztó kordont, a nép nehezen értette meg, hogy évszázados gyökerű, természetes költözködései bizonyos falvak esetében szökésnek minősülnek a hatalmi tényezők szemében. Kákony és Pandúr falvakat a török alóli felszabadulás idején katolikus délszlávok lakták, akik, vagy akiknek elődei a Balkán felől több hullámban kerültek Baja környékére. A XVIII-XIX. század fordulója táján Bajaszentistvánra áttelepített utódaikat a XX, században bunyevácként emlegették. Az 1731. évi vallomásokból látszik, hogy a pandúriak és a kákonyiak népi kapcsolatokat ápoltak az észak-bácskai bunyevácokkal, és sok szállal kötődtek a Bácskától délre, délnyugatra eső tájakhoz, elsősorban Szlavóniához és a Szerémséghez. Ez a kötődés békés időkben is együtt járt némi migrációval. A vallomásokból leginkább a Rákóczi korabeli nagy menekülés és a visszatérés megrázó migrációs élménye domborodik ki. Úgy látszik, a pandúriak és a kákonyiak a kurucok elől a Dráván túlra és a Szerémségbe, Vukovár és Ilók tájára menekültek. Ott ismerőseik, rokonaik is lakhattak, mivel történelmi léptékkel mérve, nem sokkal előbb, a XVII. század utolsó évtizedeiben valószínűleg a Szerémségen át érkeztek Baja környékére. Erre utal többek között Blattnyák Máté Kákonyba kerülésének története. A kuruc veszély elmúltával nem tért vissza minden menekült Kákonyba és Pandúrra. Néhányan a Szerémségben maradtak. Akadtak, akik hazafelé tartva Baján „tették le magukat". Mivel tehát az 1731. évi vallatási jegyzőkönyvben szereplő falvak kétféle sorsot értek, kétféle népességgel rendelkeztek, a vallomások migráció-történeti feldolgozása során is külön kell kezelnünk a magyar, valamint a bunyevác falvak migrációs adatait. A be- és elköltözésre vonatkozó utalásokat, adatokat külön kell csoportosítanunk régi magyar falvak és bunyevác falvak szerint.
