Bárth János – Wicker Erika szerk.: Cumania 16. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 1999)
Tanulmányok - Ács Judit: Ártéri gazdálkodás az ordasi szigeten a XIX–XX. században
192 Levélhullástól tavaszig folyamatosan dolgoztak a szigetben fával az ordasiak. Ha bőven volt munkára alkalmas terület, akkor a szomszéd falvakból, Géderlakról, Dunapatajról is jöttek szegényebb emberek téli tüzelőjüket megkeresni brigádokba verődve. A munkás része a gazdáknál, illetve a községi munkánál egyforma volt: a fa harmados, tuskó, rőzse feles arányban volt a munka bére. A maguktól nőtt fűzfás területekből volt a legtöbb. Ezeket először ritkítani, irtani kellett, ez volt a gyérítés. A ritkított terület egy részét meghagyták szálasnak, ami magasra nőtt, megvastagodott - akár derékvastagságúra is - majd baltával, fűrésszel tarvágással kivágták. Másik részét 2 m magasan elvágták, amely ezután sok apró ágat hajtott. Ezeket az ágakat is megritkították, 8-10-et meghagytak erősödni. Ezek lettek az ún. nyakaló füzek. A község a nyakaló füzeseit 5-6 részre osztotta, s egyik évben egyik, másik évben másik területét adták ki csontolásra, nyakalásra. Az ilyen fűzfák 5-6 év alatt balta alá értek, akár combvastagságú ágak is lehettek rajta. Nyakaláskor, csontoláskor minden ágat levágtak, s az a következő évben újból sok apró ágat hajtott. Újból lehetett ritkítani. Tehát 5-6 éves periódusokban került egyegy terület nyakalásra. így Ordason a tűzifa legjelentősebb részét a fűzfák rendszeres visszavágásával nyerték. Más területeken, pl. a Tisza mentén, ugyanezt a műveletet fa fejelésnek, megfejelésnek nevezték, s nagyméretű görbe kést használtak a munkálatokhoz. Ordason azonban csak kisebb baltával, szekercével végezték e műveletet. 82 Takács Lajos szerint & fejelés, mint művelési mód nem olyan régi, bár ismerték régen is, de a jelentősége akkor nőtt meg a Tisza mentén, amikor az erdők megfogyatkoztak, illetve az erdőket és a földeket pontosan szétosztották. 83 Ordasnak is jóval nagyobb ártéri erdei voltak a falu határában, mint amennyi a Duna romboló munkájának köszönhetően a XIX. század közepére maradt. Tehát elképzelhető, hogy itt is a Tisza mentiekhez hasonló folyamat vezethetett a fűzfás területek ilyen intenzív hasznosításához, a tüzelő biztosítása érdekében. A fűzfáról levágott tüzelőt hívták rőzsének, így rőzsélésnek is nevezték összefoglalóan ezeket a munkákat. Azt, hogy melyik területen kellett nyakalni, vagy éppen csak tisztítani, ezt mindig a csősz jelölte ki, az elöljáróság csak jóváhagyta. A munkákra 5-6 fős brigádokba verődve jelentkeztek az emberek. Ezek a brigádok azonban nem olyan rendszerben szerveződtek, mint az arató vagy cséplő bandák, nem volt külön vezetőjük, hierarchikus rendjük. A csősz jelölte ki számukra, hogy melyik rátát (mely fától meddig) nyakalhatják, vagy ritkíthatják. A rőzsét fűzfavesszővel kb. 30 cm átmérőjű kévékbe kötötték. 8 cm-nél vastagabb fát nem lehetett kévébe tenni. Ha valaki többször megszegte ezt, a csősz a következő évben nem adott neki munkát. A rőzsénél vastagabb fa volt az ölfa, amit ölbe raktak. Ezek közül a vékonyabbakat, amelyeket még nem kellett tüzeléskor elhasogatni, de 8 cmTAKÁCS Lajos 1967.200. TAKÁCS Lajos 1967. 203.
