Bárth János – Sztrinkó István szerk.: Cumania 13. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1992)
Művészettörténet - Sümegi György: Tóth Menyhért pályakezdése
MŰVÉSZETTÖRTÉNET 551 2. e.a. (Elek Artúr): Két festő, egy szobrász a „Muharát" bari (Újság, 1914. szeptember 28.) A „Műbarát" ma megnyíló kiállításának van egy új embere: Tóth Menyhért festő. Kalocsa közelében él egy kicsiny faluban és maga is paraszti származású. De nem műkedvelő festő, mint annyi „őstehetség", hanem néhai Vaszary Jánosnak volt tanítványa. A mester hatása csak nagyon kevés festményén fogható meg; annál inkább érzik munkásságán a zavar, amelyet fiatal tanítványa lelkében a tanítása okozott. Tóth Menyhért olyan festő, akinek mondanivalója nem annyira a természet jelenségeinek és azokon által önmaga érzéseinek tolmácsolása, hanem az ábrázoló művészet eszközeivel kevéssé megérzékíthető gondolati elemek kifejezése. Ahhoz azonban, hogy az ábrázolható valóságtól meglehetősen elvonatkoztatott tárgyait valószerűen tudja vászonra vetíteni, nem elégséges a felkészültsége, más szóval a mestere közelében nem lett eléggé úrrá a mesterségén. Több képének különös felemás hatását ez magyarázza meg: az a törekvés, hogy valaki alapjában naiv érzéssel a bonyodalmast, majd azt mondanók, hogy a raffináltat keresi. Nem olyan út ez, amely eredmény felé visz. De aligha is rajta van a művész keresnivalója, mert több festményének tanúsága szerint finom érzéssel ismeri fel a természetben a színt és ösztönös képességgel idézi vásznára. Olyan képein, amelyeken nincsen rajzos forma, s tárgyuk a felhős ég, a levegő, vagy egyszerűen csupán játékosan összerakott színfoltmozaik, eredendő színérzékenységre és ízlésre ismer a szem. Ilyen műve a „Nyári fény" (42.), a „Tavaszi fény" (47.), az „Élethajnal" (50.), a „Virágcsendélet" (58.), a „Gyermektavasz" (61.), a „Himnusz" (63.). A természetet rajtok egyéni módon látja és ábrázolja. Az ilyen festményei igazolják, hogy művész lakik benne, ha akadozó is kissé a beszéde. 3. e.k. (Kállai Ernő) : Maler, Bildhauer, Graphiker (Pester Lloyd, 1941. október 5.) Három művész kiállítása látható a „Műbarát" galériában. Egyik közülük Tóth Menyhért, aki figyelemre méltó érzékkel alkalmaz áttetsző, finom, hűvös, sápadt színeket, melyekkel elmosódottan, ködszerűen láttatja a dolgokat. Művein az ábrázolt táj és az alakok léte kísérteties, asztrális — gyakran átszőve vallásos elképzelések jeleivel, amelyek égi sugarakként a misztikus megvilágítás és jelenségek ragyogását hivatottak terjeszteni — sajnos a festő ezen vallásos szándékán kívül nélkülöz a szükséges képzőművészeti szuggesztív erőt. A célként kitűzött szimbolika gyakran elsikkad az ábrázolás agyoncicomázott figurációja közepette, ami fonalszerűen, vékonyan és minden tartást nélkülözve húzódik át a képen. Vagy egy bizonytalan eltakart fény pislákol a jelenségek hátterében, ezek optikai értelemben véve akár egy akvárium mélyén is lejátszódhatnának. Ezek a víziók megtalálhatók árnyékszerű, költőietlen állapotban. Hiányzik belőlük minden festői plasztikusság, s spiritisztikus médiumok dilletáns festegetéseire emlékeztetnek, amellyel osztják azon naiv, alapjában materialista tévhitet, mely szerint a szellemiség, a természetfölöttiség a művészetben azonos a természet gyengítésével. Tóth Menyhért legtöbb festménye képzőművészeti szempontból kidolgozatlan, irodalmi elképzelések halmaza csak mint az összekuszált kúszónövény. Nála csak ritkán találkozunk világosan érthető ábrázolással, ezek közül is elsősorban a 47-es katalógusszámmal jelzett tájkép és az 54 számú kép emelendők ki. Ez utóbbin egy parasztasszony portréja látható, merev és bigott hívő arckifejezéssel, a háttérben egy ablakkal. A kiállított gyűjteményben ez a legjobb mű, ami egyben útmutató is a művész számára a továbbhaladás irányában. Tóth Menyhértnek a látomásokat a valósághoz viszonyítva sokkal élesebb és nagyobb feszültségben kell keresnie, s elképzeléseinek ábrázolása képzőművészetileg sokkal plasztikusabbnak kell lenni, ami összeegyeztethető a forma absztrakt elemeivel. Ellenkező esetben csak egy szentimentális és iskolás dadogás marad minden misztikussága. (...) 4. r. (Szerdahelyi Sándor) : Két út között és azon túl (Népszava, 1941. október 5.) Két, már ismert és értékelt művész mellett egy „újonc" — nem ifjú — a Műbarát legújabb kiállításán.
