Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 11. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1989)

Néprajz - Bárth János: Szeremlei vallomások

NÉPRAJZ 339 37. KÉL. II. Birt. ir. vál. 71/16. 38. KÉL. II. Birt. ir. vál. 71/9. 39. KÉL. II. Birt. ir. vál. 71/24. 40. KÉL. II. Hp. 0.7. 73—77. 41. KÉL. II. Hp. 0.7. 81—84. 42. KÉL. II. Hp. С No. 1. 43. KÉL. II. Hp. No. 4. 1724. (febr. 7.) 1726. (nov. 18.—nov. 27.) 1727. (szept. 12.) 1702. (jún. 16.) 1748. (ápr. 8.) 1712. (márc. 6.) 1724. (jún. 20.—júl. 8.) A határperek egyik általánosnak tűnő sajátossága, hogy a bennük elhangzott vallomások nem mindig a történeti igazságot tükrözik. E megállapítás érvénye alól nem kivételek a szeremlei határperek sem. Éppen ezért igyekeztünk a vallomások szövegét alapos forrás-kritikával értelmezni és felhasználni. Általában jellemző a határperekre, így a szeremleiekre is, hogy vallomásaik esetenként tendenciózusak, manipuláltak, néha szószerint egymást ismétlők, formálisak. Tendenciózus lehet már maguknak a tanúknak a megválasztása is. Erre jó példa az 1726. évi 3. vallatás, amelyben Bajáról elszármazott rác tanúkat szólaltattak meg olyan témákról, amelyekről azok érdemben nem nyilatkozhattak, így nyilvánvaló, hogy néhány éves bajai tartózkodásuk alapján nem tudhatták, hogy a szóban forgó épületromok a középkori Szeremle templomának romjai-e. Hangsúlyozták, hogy ők, mint bajai lakosok azon a tájon kaszáltak és állatokat teleltettek. Előadásmódjuk igyekezett meggyőző lenni, mintegy szuggerálva azt a hamis igazságot, hogy a szeremlei középkori faluhely bajai terület. Holott itt „jöttment" katonák sekélyes helyismeretéről és határokat nem tisztelő szabadosságáról van szó. Ugyanez a helyzet, amikor a bajai rác katonák azt állítják, hogy egy bizonyos terület erdejében, amelyre most a kalocsai érsekség tart igényt, ők hajdan szabadon vágtak fát. Ugyan ki merte volna megtiltani Baja környékén egy császári szolgálatban álló felfegyverzett rác katonának a török kiverése utáni zűrzavaros időkben, hogy kedve szerint fát vágjon? — kérdezzük utólag anélkül, hogy feleletre várnánk. 1726-ban azonban a bajai uradalom tisztjei komoly érvként igyekeztek felsorakoztatni ezeket a tendenciózus vallomásokat annak bizonyítására, hogy a vitatott erdőt hajdan a bajaiak használták. Úgy tettek, mintha nem tudnák, hogy a „bajai" kifejezés itt nem törzsökös bajai polgárt jelent, hanem átmenetileg ott-tartózkodó rác katonát, aki a török földesurak eltávozása és a magyar földesurak valóságos visszatérte közti zűrzavaros időben törvényt alig ismerve szabadon élhette világát. Az igazságot elferdítő, manipulált vallomásokra jó példa a 10. számú vallatás Szeremle és Báta határperében 1725-ben. Szabó Péter bátai tómester úgy igyekezett beállítani a bátai apát fegyveres alattvalóinak szeremlei betörését, mintha az barátságos szomszédolás lett volna. Igyekeztünk tehát mindig megismerni a forrást, a per körülményeit, céljait, hogy eligazodhassunk a vallomások útvesztőjében! Valljuk, hogy valamely valló-