Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 11. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1989)
Néprajz - Bárth János: Szeremlei vallomások
336 BARTH: SZEREMLEI VALLOMÁSOK igyekezett bekebelezni helységüket. Bár a falu határos volt a szomszédos BácsBodrog megye székhelyével, Bajával, Szeremle inkább Pest megye legtávolabbi helysége akart maradni. Hosszú harc után 1932. szept. l-jén csatolhatták csak Bács-Bodrog vármegyéhez. Súlyosabb helyzeteket, nagyobb összecsapásokat okozott a XVIII. században az uradalmi hovatartozás. Szeremle az újkorban, a török kiverése utáni időkben a kalocsai érsekség jobbágyfaluja volt. 3 Az érseki dominium legdélibb csücskében húzódott meg. Körülötte idegen földesurak uradalmai terjengtek. Keletről és délről a bajai uradalom helységei, nyugatról a bátaszéki apátság birtokai határolták. Szeremle népe „két tűz között" élt a XVIII. század első felében. Elsősorban azért, mert határa a Nagy-Duna mindkét partjára kiterjedt és lakótelepülésének helye többször változott. A bajai uradalom 1726-ban vitatta Szeremle jogát a Duna bal parti területekre, így a középkori faluhelyre is. Olyan rác tanúkat vonultattak fel, akik a középkori eredetű templomromról azt sem tudták, vagy nem akarták tudni, hogy szeremlei volt. Az uradalom úgy igyekezett feltüntetni a dolgot, hogy Szeremle dunántúli falu, amelynek semmi, vagy nagyon kevés keresnivalója van a Duna bal oldalán. Ugyanebben az időben a bátai apátság azon mesterkedett, hogy a dunántúli Szeremle falu tulajdonképpen apátsági földön fekszik, következésképpen nem csak bátai, bátaszéki, alsónyéki határai vitathatók, hanem dunántúli léte is. Szeremle tehát, ha sorsát a szomszédjaira bízzák, akár el is süllyedhetett volna a Dunában, hiszen egyik parton sem volt kívánatos. Szerencsére nem ez történt. Szeremlét megmentették a kalocsai érsekség XVIII. századi határperei, amelyeknek tanúvallomásait jelen tanulmányunkban elemezzük és bemutatjuk. Nem érezzük feladatunknak, hogy részletesen megírjuk a perek történetét. Egy ilyen fejezet szétfeszítené tanulmányunk kereteit. Csupán arra törekszünk, hogy településtörténeti, néprajzi és agrártörténeti szempontból elemezzük a perekben elhangzott vallomásokat. Röviden jelezzük csak, hogy az általunk használt vallatási jegyzőkönyvek legöregebbikét 1702-ben, legfiatalabbikát 1795-ben fogalmazták meg. Az 1795. évi vallatás az 1794. évivel együtt tulajdonképpen kései ráadás. Valójában nem hasonlít a korábbiakra. Egy kis terület hovatartozása képezi tárgyát. Az „igazi" nagy határperek ezen a tájon az 1760-as évek végére befejeződtek. 3. Szeremle a középkorban a bátai apátság birtoka volt. (GYÖRFFY György 1966. 729.) Nem tudjuk, mikor milyen körülmények között került az érsekség birtokába. A XVIII. század első felében a határperek tanúi már úgy beszéltek a kalocsai érsekségről, mint aki mindig Szeremle földesura volt! Többen állították, hogy a török alatt is adóztak a szeremleiek az érsekségnek. Bosnyák János 50 éves szekcsői tanú vallotta 1743-ban: „Bátaszéki apáturságnak Szeremleiek soha Arendát nem fizettek, sem pediglen nem jobbágykottanak, hanem még hajdani Török időbenis Méltóságos Kalocsai Ersekséghnek fizetvén az Arendát Felső Magyar Országra szolgáltatták a pinzt, jelesül pedigh ( : amint értette a' Tanú :) Eger Városában". (24. 17.)
