Bánszky Pál – Sztrinkó István szerk.: Cumania 8. (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Évkönyve, Kecskemét, 1984)

Néprajz - Sztrinkó István: Tűzhelyek a Duna–Tisza közi lakóházban

462 SZTRINKÓ L: TŰZHELYEK . . . divattal a fa és nádkémények, azután a sárból készített, úgynevezett banyakemencék hazája. De kémény telén házak, úgy mint Somogyban, azután országszerte az oláhság közt most is általában divatos, a hol a padláson oszlik szét s a háztetőn jár ki a füst, sehol, még a szétszórt pusztai tanyákon sincsenek."

49 1882-ben Géderlakról írnak gúla alakú, tapasztott sövénykéményckröl, melyek inkább a szegények házaiban fordulnak elő.

50 Adataink arról vallanak, hogy nem sok eredményük volt a XIX. század elejétől mind gyakrabban kiadott szabályrendeleteknek, melyek a téglakémények állítását írták elő. A Jászkunság már 1802-ben elrendeli az égetett téglakémények felállítását.

51 1816-ban, az új főkapitány beiktatásakor kiadott Tiszti Ja vallások ismét foglalkoztak eweï a kérdéssel: „Az épületekben vigyázni kell, . . .hogy a gyulladás veszedelmétől is mentek legyenek . . . magas, tágas kémények készíttessenek."

52 A legfejlettebb Duna-—Tisza közi mezőváros, Kecskemét is csak nagy nehezen küzd meg a fakémények építésének szokásával. Pedig a város egyes részei többször is leégtek az ilyen kémények miatt. Az 1794-es tűzvész okát Mátyási József verselte meg: „Bé-állván eg\! Lakatosnak rongyollott műhelyébe, Me Ilynek padlása fedele nád, a' kéménye 's fala, Mint omladékaiból látszik, tapasztott sövény pala"

53 Még 1819-ben is, újabb tűzvész után, rendeleteket kellett hozni a fakémények végleges kiirtására, s valószínű, hogy ekkor sem ment gyorsan a váltás. Úgy tűnik tehát, hogy csak a XIX. század második feiere, még inkább utolsó harmadára tehető a téglából vagy vályogból boltozott szabadkémények általánossá válása a. Duna—Tisza közén. A XX. század első évtizedeiben ezek száma is megfogyatkozott, bár pl. az 1930-as •években Kiskunmajsán még általánosan alkalmazott volt a más^ókéményes szabadkonyha. 1965-ben is több mint tíz példányát rögzítette a kutatás,

54 napjainkra azonban mindössze egyetlen egy ilyen kémény maradt meg eredeti állapotában. A kéményaljára boruló kúp alakú boltozat vályogból készült, majd a padlástérben téglából rakott cilinderré szűkülve törte át a tetőt. A boltozat a lakóház hosszanti hátsó falára és a közfalakra támaszkodik. Tisztítása létrára állva történt, ezért nevezik mászókéményesnek. Említik ezt a típust Jánoshalmáról is,

55 de ilyeneket használtak a Duna—Tisza köze szinte valamennyi településén. Egykori meglétükről ma már legtöbbször csak 49 GALGÓCZY K. 1877. 210—211. 50 SIMONYIJ. 1882. 301. 51 GYÖRFFY I. 1938. 239. 52 SOMOGYI A. 1816. 15. 53 MÁTYÁSI J. 1798. 315. 54 Katona József Múzeum Néprajzi Adattára (a továbbiakban KJM NA) 59.65. és saját gyűjtés. 55 VARGHA L. 1953. 19.