Horváth Attila szerk.: Cumania 7. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1982)
Bökönyi S.: Állatmaradványok a tiszaalpári bronzkori földvár ásatásaiból
A 104,79 cm-es átlagos marmagasság messze elmarad a magyarországi bronzkori szarvasmarhák 122 cm körüli marmagasság-átlagától (Matolcsi, 1968a; Bökönyi, 1974). S még ha az állomány egyharmadát kitevő középnagy-és nagytestű egyedek marmagas ság-értékeit is tekintetbe vesszük, a tiszaalpári bronzkori szarvasmarhák átlagos marmagassága akkor is 110 cm alatt lehetett, ami az eddigi ismereteink szerinti legkisebb testű bronzkori szarvasmarha-populációt jelenti hazánkban. Erre jellemző, hogy ez az egyetlen olyan bronzkori telep Magyarországon, ahol egy méteren aluli marmagasságú, törpe marhák egyáltalán előfordultak. A 4. táblázat azt is mutatja, hogy a lelőhely szarvasmarha-populációjában a tehenek és a bikák közt nem volt nagyságkülönbség. Ha azonban tekintetbe veszszük, hogy az állomány legnagyobbtestű egyedei, pl. az a két egyed, melyeknek 39 ill. 40 mm-es hosszméretű M 3-akkal bíró mandibuladarabjai kerültek elő, s amelyeket metapodiumok nem képviseltek a csontanyagban, nyilván bikák voltak, s melyek ilymódon a bikák nagyság variáció ját alaposan megemelnék, megállapíthatjuk, hogy a két nem közt igenis létezett nagyságkülönbség, bár a tehenek és bikák nagyságvariációja jókora területen fedte egymást. Ez egyébként újra csak mutatja az állomány nagy variabilitását. A lelőhelyen előfordult két kis kérődző faj — melyekből együttesen 9—9 fiatal és nem teljesen kifejlett, 14 kifejlett és 3 érett állat maradványai fordulnak elő •— közül a juk csontmaradványai messze gyakoribbak a kecskéénél, arányuk kb. 17,5:1. Ez különben az egyik legnagyobb juh-gyakoriság a kecskével szemben Közép-Európában, aminek nyilvánvaló oka a juh egyre fontosabbá váló gyapjúhaszna. Kjuh (Ovis aries L.) maradványai (52 db) közül egy agykoponyadarab a szarvcsap darabjával, valamint egy-egy jobboldali szarvcsap és szarvcsapdarab a legfontosabb leletek. Az első és a harmadik rövid, kecskeszarvszerű, lapos, nem csavarodó szarvcsapból (ún. palustris típus — „tőzegjuh"), a teljes szarvcsap (LXIX. 5) viszont hosszú, vaskos, háromélű, kifelé hajló és csavarodó („rézjuh"). Az előbbi két névvel régebben különálló típusokat illettek, Reitsma (1935) óta azonban tudjuk, hogy a „rézjuh" az egységes bronzkori juhtípus hímje, a „tőzegjuh" pedig a nősténye. A neolithikumban oly gyakori szarvatlan juhok (ugyancsak nőstények) Tiszaalpáron nem fordulnak elő, a későrézkori-korabronzkori új juh-hullám bekerülésével (Bökönyi, 1974,1978 b) amúgyis ritkábbá váltak Délkelet- és Közép-Európában. A kevés mérhető posztkraniális juhmaradvány közül egy darab nagytestű, a többi pedig középnagy-, ritkábban kistestű egyedekből való. A két teljes hoszszában megmaradt metacarpus hosszából Zalkin (1961) módszerével meghatározott marmagasság 55,89 ill. 69,76 cm. Az első valószínűleg a neolithikum kezdete óta a Kárpát-medencében (és lényegében egész Európában) élt juhok utóda, a második pedig a már említett későrézkori-korabronzkori új juh-hullámból való, melynek átlagos marmagassága mintegy 10 cm-rel meghaladta a neolithikus juhokét, s melynek legnagyobb egyedei nagyságra a vadjuhokat is megközelítették (Bökönyi, 1978 b). Egyébként a Délnyugat-Ázsia felől bekerült új juh-hullám egyedei nemcsak nagyobb testméreteik, de jobb gyapjúk révén is túlszárnyalták a neolithikus juhokat és bekerülésükkel a juhtartás óriási, bár nem sokáig tartó, fellendülése indult meg. A lelőhely csontanyagában a kecske (Capra hircus L.) mindössze három csonttöredékkel — egy-egy epistropheus-, metacarpus- és metatarsusdarab — képviselt. Sajnos egyik sem mérhető, így az állatok testnagyságáról mitsem mondhatunk. A sertés (Sus scrofa dorn. L.) maradványai közül, melyek egyébként 1 újszülött, 10 fiatal, 11 nem teljesen kifejlett, 8 kifejlett és 2 érett egyedből származnak, a legérdekesebb darab egy jobboldali arckoponyarészlet. (LXX. 1) Könnycsontjának ventrális hossza 27, legnagyobb szélessége pedig 25 mm, így könnycsontindexe 1,08, ami a háziasítás előrehaladottabb stádiumában levő, megrövidült arcorrú egyedre mutat. A mérhető sertéscsontok mintegy fele nagytestű, a vaddisznót megközelítő testnagyságú állatokból származik, egyötöde kistestű, a többi pedig középnagytestű egyedekből való. Az egyetlen teljes hoszszában megmaradt csöves csont, egy radius 153,5 mm-es hosszából Teichert (1969) módszerével 80,74 cm-es egyedre lehet következtetni. A lelőhely sertései egyébként jól beleillenek a hazai bronzkori sertések nagyságvariációjába. A bronzkor sertései nagyságra alaposan meghaladják neolithikus fajtársaikat. Ennek oka minden valószínűség szerint a korszakban a korábbi időszakokhoz képest igen nagy szerepet játszó helyi háziasítás, mely a neolithi122
