Horváth Attila szerk.: Cumania 7. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1982)

Bökönyi S.: Állatmaradványok a tiszaalpári bronzkori földvár ásatásaiból

kum óta elterjedt, kistestű „tőzegsertéseknél" nagyobbtestü, a vad ősökéhez még közelálló sertések révén növelte az átlagos testnagyságot (Bökönyi, 1974). A maxiiiákban és a mandibulákban talált agyarfogak (dentés caninit) ill. alveolusaik alakja alapján több esetben a lelőhely sertéseinek neme is meg volt határozható. Ilyen alapon 4 kant és 8 emsét sikerült kimutatni, az állományban tehát minden kanra két emse jutott. A többi hímet nyilván fiatal korban leölték; az sincs kizárva azonban, hogy a kannak meghatározott egyedek között esetleg kasztráltak is akadnak. Érdekes egyébként, hogy a meghatározható korban levágott emsék közt csak egy nem teljesen kifejlett korú van, négyet viszont kifejlett, egyet pedig egyenesen érett korban vágtak le (két emse kora nem határozható meg). Ezzel szemben mindkét meghatározható korú kant nem teljesen kifejlett korában vágták le. Ez világosan mutatja, mennyire „gazdálkodtak" a tenyészállománnyal : sokkal nagyobb számú emsét tartottak (és tápláltak) a tenyészállományban, mint kant. Erre egyébként balkáni neolithikus lelőhelyekről nagyon jó párhuzamok hozhatók fel a juhtartás területéről (Bökönyi, 1976, 1978 b). A ló (Equus caballus L.) maradványai 1 fiatal és 2 kifejlett egyedből származnak. Az először a korarézkorban, majd tömegesen a bronzkor kezdetén Magyarországra kelet felől bekerült háziló (Bökönyi, 1959, 1974, 1978a) nemcsak a gazdálkodásban játszott fontos szerepet, de a hitvilágban is, ahogy azt a sírokba helyezett maradványai tanúsítják (Matolcsi, 1968b). A hazai bronzkori lovak átlagosan 136 cm-t meghaladó marmagasságúak voltak, s növekedési formájuk (Wuchsform) nagyon közel állt a Kelet-Európában élt vadlovakéhoz. Érdekes tény, hogy a bronzkorban éltek a legvaskosabb lábú lovak a háziló egész magyarországi története során (Bökönyi, 1974). Ez könnyen megérthető, ha meggondoljuk, hogy ezek a lovak a háziasított lét igen kezdeti fokán álltak. A tiszaalpári telep lovai nem tartoztak a hazai bronzkori lovak nagyobbtestű egyedei közé. Az egyetlen, teljes hosszában megmaradt csövescsont, egy baloldali radius (kifejlett egyedből) lateralis hoszszából Kiesewalter (1888) módszerével meghatározott marmagasság 132,37 cm legfeljebb nagyközepes testű állatra utal, a telep másik kifejlett lova viszont csak kis-, vagy kisközepestestű. A kutya (Canis familiáris L.) csontjai 2 fiatal és 11 kifejlett egyedet képviselnek. A legérdekesebb kutyalelet egy agykoponya (LXIX. 6), melyet jobb felének lemetszésével megnyitottak az agyvelő kiszedése céljából. A kutya húsát háziasítása óta ették, az epipaleolithikus Lepenski Vir-en sonkáit még áldozati célra is felhasználták (Bökönyi, 1970), s fogyasztásával Közép-Európában csak a bronzkor végefelé hagytak fel (Bökönyi, 1974). Az agy kiemelése céljából megnyitott kutyakoponyákról először Hescheler és Rüeger (1942) tett említést svájci neolithikus lelőhelyekről, majd Reményi (1952) a tószegi bronzkori telepről, Boessneck (1958) a bajoroszági Pestenacker későn eolith-rézkori telepről írt le ilyen koponyákat. Magunk is számos hazai bronzkori lelőhelyről ismerünk megnyitott agyüregű kutyakoponyákat, de megtaláltuk ezt a szokást a Közel-keleten is, ahol — úgylátszik — a koravaskorba is átnyúlt, legalábbis erre mutat az északnyugat-iráni Hasanlu koravaskori rétegében előkerült ilyen koponya (Bökönyi, 1974). Az agyüreg megnyitásának két módja ismert: vagy az agyalapi rész levágásával, vagy pedig az agyüreg valamelyik oldalfalának lemetszésével végezték azt is; az előbbi volt a ritkább, az utóbbi jóval gyakoribb. Az utóbbi utat követték a tiszaalpári kutyakoponya megnyitásával is. Egyébként a tiszaalpári kutyacsontanyag rendkívül töredékes, mindössze egy baloldali tibia (kifejlett egyedből) és két jobboldali tibia diaphysise (mindkettő fiatal állatból) teljes benne. A mérhető darabok főként mandibulák, vagy töredékeik. (LXX. 2). A méretadatok szerint a tiszaalpári bronzkori kutyák többsége középnagy-, ill. nagytestű volt és csak elenyésző kisebbsége volt kistestű. Ezek a nagyságrendek folyamatos átmenetekkel voltak összekötve, melyek világosan bizonyítják egy egységes, ám meglehetősen variábilis populáció létezését. Legjobban példázzák ezt az anyagban az alsó M

3-ak hosszméretei (5. táblázat). 5. tábládat. A kutya alsó M

3-ak hosszméretei (mm) 18, 18,5, 19, 19,5, 20, 20, 20,5, 21, 21, 21*, 22, 22,5, 22,5. Mint az 5. táblázat mutatja, az állomány legkisebb kutyái beleesnek a „tőzegkutya" nagyságvarációjába, a legnagyobbak viszont megközelítik a farkas nagyságvariációjának alsó határát (Zollitsch, 1969). A teljes hosszában megmaradt tibia hosszából Kou123