Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Farkas Gy.: A magyarországi etnikai embertani kutatások módszertani problémái

együttesek rögzítését jelentik, etnogenetikai következtetések levonására többen nem tartják teljes mértékben alkalmasnak. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezek vizsgálata szükséges, de nem lehet kizárólagos szerepük a rokonsági vizsgálatok eredményeinek interpretálásánál. Legyen szabad itt utalnom Győrffy egy korábbi cikkére (Győrffy, 1964), melyben a következőket írja: ,,. . . a klasszikus normális fizikai és élettani kvalitatív és kvantitatív vonások vizsgálata mellett ma elsősorban a polymorphismusok populációkban való elterjedését térképezi fel" az antropológia és etnográfia. Az emberiség múltjára való visszakövetkeztetés tehát ,,A könnyen megfogható és a változó környezetekben is stabil, nem adaptív vércsoportok, haemoglobinok stb. géngyakoriságaiból történik" (Győrffy, 1964). Ma már a morfológiai jellegek vizsgálatánál is a genetikai szempont jut elsősorban érvényre. A kutatók populációk közötti hasonlóságokat vagy eltéréseket állapítanak meg különböző módszerekkel (Penrose, Hierneaux, Sjvold). Nyilvánvaló, hogy egy probléma megoldását nem csak egyféle módszerrel lehet elvégezni, de az is igaz, hogy csak egyetlen módszerrel szintén nem lehet sikert elérni. A taxonómiai eljárásoknál is van lehetőség a típusok közötti eltérések, hasonlóságok megállapítására. Ez a metrikus jellegek közötti eltérések, vagy megegyezések statisztikai próbákkal való ellenőrzése, amit Henkey is több alkalommal alkalmazott. Ezeknél a teszteknél azonban külön-külön meg vannak határozva azok a kritériumok, melyek teljesülése esetén alkalmazhatók, és csak akkor alkalmazhatók! Hozzá kell azonban tenni ehhez azt is, hogy két, vagy több minta metrikus jellegek szerinti egyezése, vagy eltérése nem feltétlenül jelenti a hozzájuk tartozó populációk egyezését, vagy eltérését. A metrikus jellegek ugyanis nagyon változékonyak lehetnek (elegendő csupán a termetre utalni), elsősorban környezeti hatásokra érzékenyek, másrészt kis intervallumon belül variálnak. Ezért került újabban előtérbe — egyelőre csak paleoantropológiai anyagra kidolgozva — a non-metrikus jellegek tanulmányozásának fontossága matematikai elemzéssel (Sjvold, Finnegan). Mindezek alapján kissé meglepőnek tűnik az olyan típuselemzés, ahol — amellett, hogy a megvizsgáltak közel 50%-át nem lehetett részletesebben meghatározni — egyénenként 2—3 eltérő jellegegyüttest tud felfedezni a kutató, mint ahogyan ezt például Henkey is teszi. A jellegek öröklődésével kapcsolatban ismert az ún. galtoni ,,ős-örökség" törvény, mely szerint az ember kvalitatív jellegeinek az esetében a családi közös génállomány aránya az első fokú rokonokban (testvérek, szülők, gyermekek) 0,5; másodfokú rokonokban 0,25; harmadfokú rokonokban 0,125 (Czeizel, 1976). Mindez még változik aszerint, hogy poligénes, vagy monogenes úton történő öröklődő jellegről van-e szó. Nem nehéz ezek után feltenni a kérdést, hogy vajon hogyan lehet a 4. vagy 5. generáciában felismerni az 1. generáció — esetleg még nem is dominánsan öröklődő — jellegeit? Ez az etnikai vizsgálatoknál úgy jelentkezik, hogy nem mindegy melyik generáció van benne az „egész mintában". Amikor tehát például a mai lakosság vizsgálata alapján igyekszünk a turanidokat honfoglaláskori alapra visszavezetni, esetleg csak pár száz évre visszautalni, máris genetikai szempontból egy jelentős probléma előtt állunk. Összegezve: a kiértékelési módszerek megválasztásánál nagyon óvatosnak kell lennünk és lényegében az egész kutatást a maga komplexitásában kell szemlél nünk. A hazai antropológiai kutatásoknak volt egy leíró korszaka, volt egy, a matematikai eljárásokat alkalmazni kezdő korszaka és mostanában beszélhetünk a megalapozott kiértékelési eljárásokat felhasználó időszakról. Ebben az utóbbi időszakban kritikailag kell szemlélnünk az eddig alkalmazott eljárásokat, az informatívabbakat továbbfejleszteni, a kevésbé hatásosakat mellőzni kell. Interpretálás kérdése A harmadik kérdéscsoport, amit érinteni szeretnék, az interpretálás. A paleoantropológusok és régészek körében ismert az a mondás, hogy egy sírt csak addig tekinthetünk abszolút hitelesnek, amíg ember nem bolygatja. Amint megkezdődik a feltárás folyamata sok-sok lehetőség van arra, hogy a későbbiekben esetleg fontosnak minősíthető jelenség elkerülje a kutató figyelmét. S ilyenkor az emlékezetre, a hiányos feljegyzésekre „támaszkodva" kezdetét veszi az elméletek szerkesztése, amelyek a későbbiekben esetleg már mint elfogadott nézetek jelentkeznek. Valahogy így vagyunk mi az etnikai kutatásokkal is. A magyarság keleti eredetének ismerete, a törökös elemek beépülése a magyarságba, a mongolid elemek jelentőségének túlhangsúlyozása vezetett oda, hogy 40% körüli turanid (Lipták taxonómiája szerint europomongolid) elem előfordulásáról olvashatunk. De gondoljunk csak arra, hogy ha ez így lenne és a minták reprezentatívak lennének, akkor ma hazánkban minden 10 ember közül 4 europomongolid kellene legyen. Még szakembernek sem kell lenni ahhoz, hogy ezt a képtelenséget bárki megcáfolhassa. Ha pedig valóban így mutatható ki a minták alapján, akkor: 1) vagy a mintavétel egyoldalú és a turanidokat részesíti előnyben (lásd: szisztematikus hiba), vagy 2) a kiértékelés módja nem helyes. Van azonban egy harmadik alternatíva is : az interpretálása az anyagnak nem megfelelő. Itt most nem kívánok belemenni abba, hogy egyik helyen a turanid europomongolidnak, másik helyen europidnak van jelölve. Ha azonos módszerrel dolgozunk, akkor vagy csak az egyik, vagy csak a másik lehet. Ha pedig átveszünk egy jelölést és nem azt értjük alatta, mint a másik szerző, akkor új nevet kell adni, vagy minden esetben felhívni a figyelmet arra, hogy én nem azt értem alatta, mint a másik szerző. Meg kell mondani azt is, hogy a harmadik alternatíva a legkönnyebben helyettesíthető új elképzeléssel, mivel jó adatfelvételezés és jó kiértékelés alapján kapott rossz 452