Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Solymos E.–S. Göldner M.: A kalocsai érsekuradalom halászati szerződései 1725–1916

határozott áron meghatározott mennyiségű halat adnak a káptalannak, uradalmi tiszteknek, stb. A bérlethez a folyó Dunán kívül számtalan mellékvíz, fok, tó, holtág stb. tartozott. Nyilvánvaló, hogy az árendás egyszerre sem halászni, sem szemmel tartani nem tudta, a helybeli lakosság pedig halászott 14. ábra. Majer Antal bajai halász pecsétje, 1821 14. Der Siegel des Bajaer Fischers Majer Antal, 1821 90 ezekben. Az ebből keletkezett összeütközések miatt több helység, így Szeremle, Dusnok, Nádudvar stb. időnként, Kalocsa városa pedig rendszeresen árendálta a határban levő kisebb vizeket. Kalocsa egy ízben még céhes halászt is fogadott, hogy a város halászatát irányítsa. A 19. sz. elején az uradalom kisebb bérletekre osztotta területét, s hogy a szerződéskötéseket megkönnyítse, még űrlapot is nyomtatott. így pl. 1818-ban Rottenbiller Fülöppel 5, Latinovits Józseffel 5, és négy másik bérlővel 1—1 szerződést kötnek. 1821-ben Rottenbiller 7, a bajai halászcéh 3, és kisebb vizekre ugyancsak 3 szerződést kötnek. Ekkortól az ún. felső halászatot a budai és pesti, az alsó halászatot a bajai halászcéh tagjai bérlik. A következő években azonban már csak egy-egy szerződést kötnek ezekre a vizekre. Az 1840-es évekig szokás, hogy a halászmesterek a szerződésre pecsétgyűrűjük lenyomatát is elhelyezik. 1824-ben írják először, hogy a „csík és teknősbéka fogás" is a haszonvételhez tartozik, de 1855-től ez elmarad. 1827-től 1855-ig a nadály vagy pióca fogás tilos a halászoknak, mert azt más árendálja. Sajnos, ilyen contractust nem találtunk. Hogy a rekesznek a halászatban jelentős szerepe lehetett, azt abból is láthatjuk, hogy a szerződésekben mindig szó esik róluk. Vagy a rekesz állítás módját szabályozzák, vagy a rekeszekhez való nád és vessző szedését említik. Mint a korábban idézett kimutatásból láttuk, a felső szakaszon lényegesen nagyobb volt a vizafogás. Ebből következhet, hogy a felső víz bérlője 1842-ig évente 4 q, az alsóé 2 q vizát köteles téli besózásra az érseki konyhára beadni. 1860-ban csökkentik 2 mázsára, 1876-ban 1 mázsára, (ami az új súlyrendszerre való áttéréssel valójában csak 12 kg csökkenést jelent) 1916-ban pedig 90 kilóra a mennyiséget. A szerződés ezen pontja bizonyítja, hogy még századunk elején is rendszeresen fogtak vizát, hisz a beadás elmulasztása súlyos következményekkel járt. Míg korábban váltó forintról beszélnek, 1843-ban a bérleti díjat pengő forintban adják meg, melybe 3 ezüst húszas foglaltatik. Az ezévi szerződésben fordul elő első ízben, hogy törvényre hivatkoznak, s hogy az árvízmentesítések éreztetik hatásukat: ha a bérlethez tartozó vizek valamelyikét eltöltenek, ki-