Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Solymos E.–S. Göldner M.: A kalocsai érsekuradalom halászati szerződései 1725–1916

szárítanák, annak értékét a bérleti díjból levonják. 1862-től viszont ennek kárát a bérlő tartozik viselni. Az 1848-as szabadságharc, jobbágyfelszabadítás hatása a szerződésekben alig mutatkozik, s az is a bérlő kárára: míg korábban robotos kocsi szállította a beszolgáltatandó halat Kalocsára, ezentúl a bérlő saját költségén köteles eljuttatni. Míg korábban az úriszék őrködött a halászati jog csorbítatlansága felett, most szinte kaján mosollyan írják, hogy a bérlő maga keresse igazát, az uradalom csak erkölcsi támogatást ad. Megfigyelhetjük azt is, hogy 48 után a községek, s Kalocsa városa mint testület nem árendál, hanem magánszemélyek veszik bérbe a kisebb vizeket. Többjükről tudjuk azt is, hogy nem halászok, hanem vállalkozók, hisz szántót, pusztát s egyebet is bérel ugyanakkor, s mellette még hivatala is van. 1854-ben megjelenik a bélyegilleték, 1860-ban az irnoki díj, s Kalocsán a piaristák helyét a jezsuiták foglalják el, s már az apáca zárda is szerepel a haligénylők között, 1870-re a kórház is. 1862-ben a pesti halászok — talán a rossz haljárás miatt — lemondanak a bérletről, annak lejárta előtt. Helyüket a tolnai halászcéh tagjai foglalják el. Bár céhlevelük 1781-ben kelt, eddig az uradalmi vizén alig találkoztunk velük. Mint több bérleti leírásból kitűnt, az uradalom, mint parti birtokos, csak a Duna medrének felét bírta, s csak ott az egészet, ahol az uradalom határa átterjedt a másik oldalra is. így a tolna megyei részen az élő Dunán és a mellékvizekben a tolnaiaknak bő terük nyílt a halászatra. 1873-ban a bérlő az óvadékot már értékpapírban is elhelyezheti, de a cautio nem kamatozik. 1876-ban az új mértékegység szerint állapítják meg a beadandó hal mennyiségét, de feltüntetik még fontban is, (és csak a következő ciklusban kerekítik az átszámításból következő dekákat). Ebben a szerződésben olvashatunk első ízben a zálogjogi betáblázásról. A pereskedés esetére már törvénycikkekre hivatkoznak. 1879-től az óvadékot takarékba helyezik, s az a bérlőnek kamatozik. Hogy közben megszűntek a halászcéhek, s ipartársulattá alakultak, arról semmi említést sem találunk, hisz évtizedek óta csak a bérlők személyéről van szó. 1880-ban Bogyiszlóval kapcsolatban említik az úrbéri elkülönítést. Ezekben az években már sok szó esik egy készítendő halászati törvényről. Ezért az uradalom szerződésbe foglalja, hogy az esetleg életbelépő törvény korlátozásai miatt bérleengedést nem ad. 1895-ben már figyelmezett a halászati törvényben foglalt tilalmak betartására, és a tervezett Dunaföldvártól Szeremle alsó határáig terjedő halászati társulat esetleges korlátozásaira. 1897. A vizekbeni nádtermés is a bérlőé. A földbérlők joga a töltéselés és vízleeresztés, de a belső vizekben levő hal a halászbérlőt illeti. Míg eddig peres esetben az uradalom választhatta meg a bíróságot, most kimondják, hogy a kalocsai bíróság az illetékes. 1904-ben veszik át a tolnaiak az alsódunai halászatot a bajaiaktól. 1906-ban a koppányi átvágást az uradalom bérbeveszi a kincstártól, s albérletbe adja. Ebből arra következtethetünk, hogy a dunai átmetszések halászati joga nem a parti birtokosoké lett, hanem a medret létesítő kincstáré. Ugyanekkor említik a fajszi—bátai halászati társulatot. 1909. Ha végigtekintünk az eddigi szerződéseken, azt látjuk, hogy évtizedről évtizedre több és több, s egyre szigorúbb megkötést tartalmaz a bérlőre vonatkozólag. Az uradalom a bevezetőben bérbeadja a többé vagy kevésbé körülírt terület halászati jogát, s aztán csak a bérlő kötelességei következnek. Az 1909-es szerződés betetőzése az eddigieknek. Ez egyébként az első írógépen írott szerződés. Itt már szó van késedelmi kamatról, a Dunaföldvár—Bátai Halászati Társulat üzemtervéről és alapszabályairól, a társulati ellenőrzésről, az általános halászati tilalomról, az egyidőben lejáró szerződések lehetőségéről, hatóságilag kihelyezett haüvadékról és rákról, s természetesen arról is, hogy bérleengedést nem követelnek. Annál meglepőbb, hogy a szerződéshez mellékelt irat szerint a bérlők bírói úton indítottak keresetet, s az érsek végül megegyezett velük. Az előzővel azonos szövegű az utolsó, 1916-os szerződés. Újat nem mond, még azt sem említi, hogy közben folyik az első világháború, s ennek bármi hatása is lehet a bérleti feltételekre. Számos halászmester és mesterné nevét közöltükEzekből egyértelmű, hogy a bérlőtársak közt gyakori a rokoni kapcsolat: apa és fia, testvérek, sógorok stb. E céhes halászok jó része, nem beszélve az asszonyokról, még a nevét sem tudta leírni. Különösen a bajai és tolnai halászokra vonatkozik e megállapítá91