Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Bálint S.–Grynaeust T.: Egy sokác–magyar mesemondó

ne szökni, de rá van hengergetve egy nagy kő arra a kunyhó ajtóra és sehová. És fogja a nyársat, nyársrafűzi azt a katonát, levetkőztette és süti. Most ez nagyon-nagyon fél. Mikor az már megsült, az valahogy levágja a húst, leszakítsa és eszik, és mondja, hogy ő is egyen, a katonatársa. Hát az nem eszik, az fél most, nagyon fél, mert nem tud mit csinálni. Az jól lakott és hanyatt fekszik és alszik, az a kutyafejű. Alszik. Ivott vizet. Volt ilyen edény, köböl; alszik. Ez meg spekulál, de nem bírja azt a követ elmozdítani. Hát a tűz ég, fogta a bajonétot, betette a parázsba és addig tartotta ott, míg nem volt tüzes. És ahogy az alszik, persze annak a szeme azt mondják, nyitva van mindig, ha alszik is, szóval nem humódik le ez a szempilla. Mikor nagyon tüzes volt, odament és egyszerre rányomta a szemire azt, a szeme kifolyt. Az elkezdett ordítani, most már másképp nem tud menekülni, most vége. Akkor kezdi a kunyhóba, ez meg körülszalad ideoda. S akkor az ajtóhoz ment, meglökte a követ az erős vadember és elkezdett kiabálni az ő nyelvin, hogy segítség. Akkor kezdett ez csak félni. Na most, aszongya, éjjel volt, aludtak tán azok a többi vademberek is, akkor kezdte űt keresni, szaglászta is, szagáról érezte, merre szökik ez. Ez gondolta, átmászik a kerítésen, de nem b r. Akkor az ajtó körül. Akkor kigondolta ez a vadember, hogy most a birkákat mind kiereszti, a lába közt a birkákat és akkor majd megfogja űtet is, vagy ha nem, akkor elzárja az ajtót és addig fogja üldözni, még nem virrad meg és majd gyönnek azok a többi vademberek, megfogják, akik lássák. Most már más nincs hátra. És ő most spekulál, most lesz bajba. Akor fogta — a legerősebb nagy kosok vótak — és tehenek és ezt az ibersingot, amit mondtak valamikor, derékszíj persze, rákötötte a legnagyobb kosra, magát megkötötte a négy lába közé, hasa alá és így ahogy tapogatta, az a vadember, átengedte ezt is, mert birka. Átment a lába közt ez is. Mikor kimenat, akkor ő tudta magátnag yjából tájékoztatni, hol van t csónak, de akkorára má gyüttek azok — má megvrrad! — azok a többi vademberek és üldözésbe vették, uitána most vége lesz. Nagyon-nagyon szaladt, mikor odaért a csónakhoz, már — most megfogják! — beugrott a csónakba és ellökte magát, tengerbe úgy, hogy azoknak nem volt fegyverük, nem tudták 'előni, semmi, így megszabadult, visszajött és jelentkezett, hogy mi történt vele, persze űtet is megbüntették és ezt elmesélte, kollegáját, katonatársát megette ez a vadember úgy, hogy ezzel befejezte a szökést, meg én is a mesémet. (A mesét kitől tanulta, vagy hol hallotta?) Kérem szépen, ezt én hallottam, egy távoli rokonunk volt nekünk, de az egy olyan szegény, elhagyatott ember, már gyerek volt, mikor meghalt az anyja, azt se ösmerte, az apját se jóformán ösmerte, örökké szolgált, ilyen nagyonnagyon szegény vót, és náltmk talália föl magát. Mohácson szolgált, ott is halt meg, mikor jött ilyen karácsony, szép ünnep úgy-e, karácsony, akkor ő 26 kilométert — ilyen mély havak voltak valamikor, erre én emlékszem, ilyen volt, a feleségem is őtet ismerte. Szolgált, tanyákat őrzött, ilyen pásztor volt, és egy kicsikét azért szalajtott is, de tudott írni-olvasni szépen, (szeretett olvasni?) szeretett, nagyon szeretett olvasni is és írni is tudott, de azért szalajtott, szegény volt. Inkább ezt a Szentírást olvasta, nem volt ilyen regény, vagy mi. És ez mesélte azt az elsőt is, meg ezeket is. Az vóna most vagy száz esztendős, ha élne. 4 Vót az olasz határ mentén egy ilyen őrségszolgálat, valamikor a mieink arra vótak. Határosok is vótunk régente, s ugyancsak sok éven keresztül voltak katonák, mind, a régi időben. Elég az hozzá — de ez jobban nem mese, hanem igazi történet. Vót egy olyan hely, egy őrhely a tengerparton, puskaporos magazin volt, raktár, és ott őrködött mindig egy katona, de úgy, hogy éjfél előtt volt a váltás, 6 — 6 órát űk töltöttek, sokáig egy katona. S a tengerparton vót. Az utóbbi időben már évről-évre, több éven keresztül kezdöttek a katonák hiányozni. Minden éjjel reggelre a katona eltűnik. A puskát meg is találták, meg nem is, a fegyverit. Hát má' úgy került a sor, hogy má' a tisztek, akik beosszák a katonákat szolgálatra, má' nem is merték nagyon mondani, hogy eltűnt, mert má' a katonák már féltek, mert nem mertek. Komoly dolog, ha minden éjjel eltűnik egy ember, úgy-e? Hát aztán mikor egyre került a sor, hogy ű lett a soros, ez annyira gyáva volt, olyan gyávább ember, hogy félt, hogy ő nem mert menni. Aszonygya, ű nem tagadja meg a parancsot, de ű nem mer menni. Csináljanak vele amit akarnak. Kollegája eltűnt, annak a kollegája is eltűnt, így minden nap egy eltűnik. Aztán vót egy, valamikor a szakaszvezetőt cukszfirernek hívták, volt egy cukszfirer aszonygya, ő elmegy, ő. Őhelyette ő elmegy és hátra lesz nem tudom mennyi katona, akik figyelik, hogy mi ez, kik ezek, fegyverrel. Persze, ez olyan régen volt már, hogy nem volt nekik olyan ötgolyós micsodájuk, hanem mondom, úgy töltötték meg a puskákat. Mikor az éjfél elmúlott, abba az időszakba szokott eltűnni, valaki elviszi, vagy szóval eltűnik a katona. Hát éjfél elmúlott, akkor lássa ez a cukszfirer úr, hogy a ten1 A mese eddig közölt magyar variánsai: Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok, II. p. 464 — 465. 1137. sz (4 változat). Benedek Elek: Székely Tündérország, p. 163 — 182. (Az aranygyapjas kosok.) Kálmány Lajos hagyat. Népr. Múz. Ethnol. Adattár EA 2771. p. 438-441. (Krisztus urunk és a szegény legény.) Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet p. 109 — 110. (A három pásztorfiú). Hegedűs Lajos : Moldvai csángó népmesék és beszélgetések, p. 215—220. (János). Nagy Olga: A három táltos varjú, p. 190—196. (Flérinc, a rossz gyerek). Dömötör Ákos : Sarkadi népmesék, p. 19 — 24. (A vak óriás). Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék p. 321—322. (A kutyafejű tatárok). Horváth István: Magyarózdi toronyalja p. 237—239. (A pásztorfiúk és a vak óriás). Bosnyák Sándor: A bukovinai magyarok hitvilága. Folklór Archívum 6/1977. p. 135-136. Ethn. 49, 224, 1938. 367