Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

illetőt, aki ottan szépen kitakarított ottan nekik, mer hát gyanús vót nekik. Hej, elkezdik ottan a juhok keresgéni jobbra-balra. Egyször aztán egy kos birka meglátta az öreg szülét és elkezdte ottan tusogatni az izéket a padkán. Aztán rászót az öreg szüle: — Ej, kedves kosom, hát ne bölénykedj itten! Én mindennap szépen kitakarítom nektek, szépen besózom, bepaprikázom mindön helyeteket, hogy tisztára gyüjjetek haza. Erre föl aztán meghökken, és hát helyt adott az öreg szülének. — Hanem — azt mondja — öreg szüle, ide figyeljen! Ha má nekünk így beterít szépen meg mindent kipucol, akkor — azt mondja — maga is megérdemel valamit. Hogy — azt mondja — minden reggel minket megfej. És amit megfej, az a magáé. Hát az öreg szüle neki is állt. Mindön röggé szépen fejt. Vót neki teje, tejföle, túrója annyi, hogy piarcra meg mindenhová vitt. Dehát egyszer eszébe jutott az öreg. A férje. De hát mi van vele? Biztos má meg is halt. Valami, nem tudom én, ilyesmi történhetett vele, baleset vagy valami. Hát ő el szeretne menni hozzá. Hát aztán egyször szól a birkáknak, az ő nyájának, hogy ő el szeretne menni az ő férjéhöz. Hát azt mondták a birkák, hogy egész nyugodtan látogassa meg. Erre föl az öreg szüle egy nagy fazék tejfölt, meg egy nagy tál túrút készített magának, hogy hát üres kézzel ne menjen a férjihöz. Hát el is ment a férjihez, a lakásához. Zörget, de be vót zárva. Úgy hogy nem tudott bemenni. Hát mit csináljon? Vót ottan egy hosszú létra. Fölmászott a tetőre, és a kéményen körösztül nézte a konyhát, hogy nem-e látja a férjit. Hát egysző, ahogy nízi, ott ül a kis tűznél kuporogva, de má a két térgye el vót neki rágva a nagy éhségtü. Mer hát persze a kakas nem hozott több pénzt a házhoz, azt meg elkötötte, ami vót. így aztán akkó fogta a mama, kanállá neki pottyantott a térdir egy kanál fejfölt. Elkezdte ottan nyalni. Utána a másik térgyire pottyantott. Utána megin pottyantott. Egyszer aztán níz fölfelé. — Hej — azt mondja — nem tudom ki vagy, vagy varjú, vagy szarka, vagy az én feleségöm vagy. Erre aztán az asszony leszót : — Hát — azt mondja — én vagyok a te feleségöd. — Hu, kedves feleségöm, gyere. De má régön tanákoztunk, meg vártalak is, hogy gyere el. így aztán az asszony legyütt a tetőrül, hát bemönt. Hő, az öreg ember, úgy hogy ujjal kinyalta az egész fazekat a tejfölt meg a túrút, mer nagyon éhös vót. No, de aztán itt keletkezett a baj. Mer hát nagyon szeretőit vóna lemenni a feleségivei. — De hát — azt mondja a felesége — ide figyelj ! Te elgyüssz, olyan nagyon fingos vagy. Ha elfingod magadat, az én juhaim az összesek elmönnek a fingtól. — No, hát ide figyelj. Majd valahogy elintézzük. Majd bezárod engemet a hordóba, begyugod a valagomat, hogy ne bírjak fingani. Há aztán ráállt az öreg szüle, hogy hát elmén vele. Hát úgy hogy el is ment vele. Elmönnek oda az istállóhoz. Vót olyan nagy hordó, olyan lugzó féle, má így mondom. Hát mit csináljon az öreg szüle? Kaviccsal begyugta a valagát, hogy hát ne fingjon. No, jó. Mikor gyütek a juhok, akkor beleült abba a lugzóba, és ott guksót abba a lugzóba, hogy a juhok észre ne vegyék, hogy ott van. No, de má annyira erőtette őtet a dolog, hogy hát rettenetesen. Hát osztán kieresztette a szelet. De az a kavics elkezdőit pattogni ott a lugzó körű, hogy tatám—tatám, tatam-tatam, tatam-tatam. Hej a juhok meg is hallották, oszt szaladt szanaszét. Hej, az öregasszony meg kiabált utánuk : — Hej, juhaim, hej, juhaim! Elment most má mindönöm! Itt a vége. (Mesélte Harangozó István 46 éves 1970-ben) AZ ARANYHAJÚ IKREK MNK 707A* Egyszer vót egy embernek három lánya. Az a három lány kimönt kapálni. Kapálnak, kapálnak, de arra mén egy hintó, de olyan szép legény a hintóba!, hogy mind a három belészeretett a legénybe. No hát az egyik azt mondja, a legidősebbik: — Ó, — azt mondja — ha az én férjem vóna, én — azt mondja — minden nap a talpát csókolgatnám! A másik megin azt mondja: — Ha az én férjem vóna, én a hajammal söpörném előtte a csapást! Hát a harmadik aszongya: — Ha az én férjem vóna, akkor én aranyhajú gyerekeket szülnék neki! Ezt akkor meghallotta. De az egy királyfi vót. Akkó odahítta a lányokat az útra. — No, — azt mondja — mit beszélgettetök? — Hát — azt mondja — á, semmit. — Da hát mégis muszáj megmondani. — Nem mondunk hát semmit. Mink csak beszélgettünk. — De muszáj megmondani, mer ha nem, én lelőlek benneteket. De a legidősebbiknek muszáj legelőször megmondani. — Hát — aszongya — ha az én férjem vóna, akkor én mindig a talpát csókolgatnám. A másik megin: — Ha az én férjem vóna, én a hajammal söpörném a csapást maga előtt. A harmadik aszongya: — Ha az én férjem vóna, akkó — aszongya — aranyhajú gyerekeket szülnék. — Hát ha te aranyhajú gyerekeket szülné neköm, akkó gyere, te löszöl az én feleségem. Hát elvitte. De annak a királynak egy vasorrú bába vót az anyja. Boszorkány. Boszorkány vót. Oszt akkó hát meg346