Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

esküdtek. Hát éltek egy darabig, de kitört a háború, a királynak muszáj vót háborúba menni. A király elmönt háíborúba, az asszonyka megin hát itthun maradt. És mindig írt az anyjának is levelet meg a feleséginek. Hogy van a felesége? Hát egyször möglöttek a gyerökök. De mind a kettő. Egyik vót kisfiú, másik vót kislány, de mind a kettő aranyhajú. Aranyhajú gyerekeket szült a felesége. De hát a boszorkány, az öregasszony írt ám a fiának, hogy hát a felesége nem ám aranyhajú gyerekeket szült a felesége, hanem két kutyát. Ikrek vótak. Két kutyát szült. Azt mondta akkor a király — írt az anyjának levelet — hát akkor tüntesse el a kutyákat is, meg az asszonyt is. Hát nehogy szégyent valljanak vele, ha mék haza. Hát akkor az öregasszony mit csinál, mit nem, a gyerekeket mingyá elásta a házuk előtt, a küszöb előtt, a két szélin. Aztán megin az asszonyt megin befalazta a falba. Az egyik hóna alá tette az egyik kölökkutyát, csöcsöt adott a kutyának a szájába, a másik kutyát megin a másik hóna alá, megin a másik csöcsöt a szájába. Úgy hogy a kutyák sziták az asszonynak a tejit, hát utoljára a vért is. Hát elgyütt közbe a király haza, de mikor az öregasszony oda elásta a gyerekeket, mingyá aranyjegenyefa nyílt ki ottan az izé. . .,ahun elásta az asszony a gyerekeket. Olyan szép fák vótak! Aranyfák! Hát a király aszongya: — Ezökbül kő két ágyakat csinyáni. Hát jó van, majd hát. De az asszony mindönnap szokta levágni, úgy mingyá nagyra nőttek. Együtt a király haza. — Mama, csinátassunk ezekbül a fákbul ágyakat! Oszt akkó ágyakat csináltak. Az egyikbe aludt a király, a másikba aludt az öregasszony. Aztán aludtak. Egyszer az ágyak elkezdtek beszélni. Elkezdte a lány mondani, aszongya: — Öcsém, aszongya — nehéz-e neköd? Aszongya : — Neköm nem nehéz, mer rajtam alszik az apukám. Hát neköd nehéz-e? — Neköm nehéz, nagyon nehéz, mer rajtam alszik a boszorkány. Másnap mondja a királynak a boszorkány, hogy ezeket az ágyakat össze kell vagdosni, mer ezek az ágyak beszélgetnek. — Nem, mama, majd én meghallgatom. De megin úgy aludtak. Megin beszélgettek az ágyak, mer a király nem bírta hallani, mer a boszorkány álmot adott rá, hogy ne bírja hallani, amit az ágyak beszélgettek. No hát akkor másnap : — Ezeket az ágyakat el kell égetni! Hát úgy is vót. Összedarabolták. És a szolgának mondták, hogy úgy égesse el, hogy egy szikra se menjen a kéményen ki. Hát úgy is vót. Fűtött a szógáló, fűtött. Legutoljára beteszi a fát a kemencébe, hát két szikra kiszát a kéményen körösztű. Mikor kimönt a boszorkány, hát két szép bárány, aranyszőrű bárány van a kertbe. Akkor a boszorkány nagyon megbetegedött. Oszt akkor mondta a fiának: — Jaj, édes fiam, nagyon beteg vagyok. Mög is halok. De ha azoknak a báránkáknak a húsábul, ha önnek, talán mög is gyógyulnék. Akkor a király azt mondta: — Ugyan mama, hát olyan szép báránka ! Hát — aszongya — az dísznek jó vóna. — Jaj, de én nagyon beteg vagyok. Hát a fia képes vót, hogy levágja mind a két bárányt, hogy az anyja hagy egyen. Úgy is vót. Főztek neki. Övött. Oszt akkó : — No, má nem is vagyok beteg. No, akkor persze a bundájuk arany vót, véres vót,ahogy levágták. Akkó mondták a szolgálónak, hogy menjen ki a vízre, és mossa le szépre, hogy ne legyen véres. Majd a király valamit varrat magának. De a boszorkány megolvasta mindegyik szálat. De úgy mondta a szolgálónak, hogy egy szál ne hiányozzon a bundábul. No, hát akkor úgy is vót. Akkó mosta, mosta. Szépen kimosta. No, elindut má haza, nem hiányzott egy szál se. Mikó mén, hát még tisztább a víz. — 0 — aszongya —, milyen szép tiszta víz, megin — aszongya — én kimosom, hogy még tisztább legyen. Akkó ott két szál leszakadozott, azt elment vízbe. Jaj, a szolgálólány sírva ment haza, Azt akkó sír, sír. Hát ment arra egy ember. Azt mondja: — Édes lányom, miért sírsz? — Hogyne sírnék, mikor két aranyszőrű bárányt levágtak és most a királynak az anyja mondta, hogy menjek lemosni, de hát leolvasta a szálakat, de most két szál leszakadt, és elment vízbe, most kettővel kevesebb. Az kifordította a sapkáját. A sapkájába éppen aranyszál vót benne. Leszakította, odaragasztotta. Elvitte. Hát elment haza. No hát az öreg boszorkánynak odaadta. Elolvasta: — Jó van, lányom, nincs semmi baj. No, hála Istennek, nem lesz má semmi baj ! — a boszorkány azt mondta. De a király elment arra vadászni. Vadász arra, a víz mellett men, látja, hogy két gyerek meztelen, de aranyhajú, ott játszanak. Oszt elkezdett nekik kiabálni, de a két gyerek beleugrott a vízbe. — Jaj, aszongya — ezek a gyerekek megfulladnak! De hát nem gyüttek föl, a víz alatt vótak. No, hát másnap megin arra ment a király. Hát megin látja azokat a gyerekeket, hogy ott játszanak. Oszt akkor kiabálta nekik: — Ne menjetek a vízbe, mer lelőlek benneteket! Hanem maradjatok ott, és mondjátok meg, hogy kicsodák vagytok ! Oszt akkor visszaszóltak : — Apuka, készítse egy férfi ruhácskát, meg egy női ruhácskát. Azt tedd ide a partra, azt mi fölőtözünk, azt akkor megmondjuk, hogy kicsodák vagyunk. Aztán akkor elment haza, és mingyá szabóval varratott ruhát, férfi ruhácskát meg női ruhácskát. Azt elvitte, és 347