Horváth Attila – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 4. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1976)

S. Bökönyi: Szarmata lelőhelyek állatcsont leletei Bács-Kiskun megyéből

angol szövegben) mutatja, a lelőhelyek állatcsontanyaga meglehetősen kisszámú, aminek az az oka, hogy kisméretű mentőásatások anyagáról van szó. A hét lelőhely közt mindössze két olyan van, melyek csontanyaga eléri, ill. meghaladja a kvantitatív vizsgálatoknál tapasztalati úton meghatározott 500 darabos biztonsági határt. Ilyen vizsgálatokat azonban még ezek anyagán sem lehet végezni, miután az több csaknem teljes csontvázat (nyilván a telepeken elhullott állatoknak a szemétgödrökbe bedobott hulláinak maradványait) tartalmazott. Az 1. táblázat fanualistája azt is mutatja, hogy a hét lelőhely csontanyaga nem túlságosan gazdag fajokban. Még a háziállatok listája sem teljes, csak a szarvasmarha, juh, sertés, ló, kutya és tyúk fordul elő, hiányzik viszont belőle a kecske. Miután hegyvidéki szarmata lelőhelyek faunájában előfordul a faj, fel kell tételeznünk, hogy az Alföldön ez a tipikusan hegyi faj nem tenyészett megfelelően, ezért volt ritka. A kecskén kívül viszont minden más, szarmata lelőhelyeken előfordult háziállatfaj maradványai megtalálhatók lelőhelyeinken. Nem fordulnak viszont elő e telepek háziállatfajai közt római importfajok. Ebből a szempontból elsősorban a szamár, a macska, valamint a házilúd jöhetne számításba s ezek hiánya annál feltűnőbb, ha arra gondulunk, hogy ezek a lelőhelyek légvonalban mindössze 10—50 km-re fekszenek a Dunától, az akkori római limestől. Nagyon valószínűnek látszik, hogy ezek a fajok a szarmaták élet- és gazdálkodási módjába egyszerűen nem illettek bele, s ezért nem vették át őket. Ezt az is megerősíteni látszik, hogy az általuk tartott fajok római kultúrfajtáinak egyedeit viszont gyakran megszerezték. A hét lelőhely vadállatfaunája meglehetősen szegényes, mindössze öt fajból — őstulok, gímszarvas, vaddisznó, mezei nyúl és mocsári teknős — áll, ezek közül is az utolsó talán másodlagosan került a telep szemétgödrébe. Egyébként lelőhelyeink valamennyi vad emlősfaja előfordult a már korábban publikált szarmata lelőhelyeken, viszont az is tény, hogy az utóbbiakon az itteni négy fajon kívül csupán az őz és a barna medve került még elő. A vadállatfajok ritkasága, párosulva a vadállatcsontok kis számával, világosan mutatja a vadászatnak, mint élelemszerző forrásnak kis jelentőségét a szarmaták életében. Bár — mint előbb említettük — a hét lelőhely csontanyaga kvantitatív kiértékelésre nem alkalmas, a három nagyobb mennyiségű, meghatározható állatmaradványt tartalmazó leletegyüttesből (KunszállásAlkotmány Tsz, Kunszentmiklós-Bak ér és Szabadszállás-Józan) bizonyos, korlátozott érvényű következtetések mégis levonhatók a lakosság állattartására vonatkozóan. A háziállatfauna egyes fajainak egymásközti aránya (egyedszámokat 1. az angol szöveg 4. táblázatában) kétségkívül egy, a nomád életmóddal nem sokkal előbb felhagyott nép állattartására utal. Benne a lábon könnyen hajtható fajok — szarvasmarha, juh és ló — határozott túlsúlyban vannak a nehezen hajtható fajokkal — sertés és tyúk — szemben. Különösen feltűnő a juh magas számaránya, mely még az árpádkori falvakban megszokottat is jóval meghaladja, Valamint a ló nagy gyakorisága. Ugyanakkor a sertésés tyúkcsontok előfordulása kétségkívül letelepedett életmódra vall. Ami az egyes fajokat illeti, megállapítható, hogy a szarvasmarhát főként kistestű, 108 — 122,5 cm-es marmagasságú, rövidszarvú, az ún. brachycerosfajtacsoportba tartozó állatok képviselték. Nyilván ez volt a szarmaták eredeti marhája. Ezek mellett előfordultak azonban 130 és 140 cm közti marmagasságú egyedek is, melyek minden valószínűséggel az itáliai eredetű római marhafajtával azonosíthatók. Ez a fajta nagy bőségben fordult elő a közeli Pannóniában, s úgylátszik, a szarmaták — kereskedelmi úton, vagy zsákmányként — igyekeztek megszerezni egyedeit. (Ezek egyébként még messzebbre is, Nyíregyháza környékére is eljutottak, mint azt az apagyi szarmata telepen szórványosan előfordult római marhacsontok bizonyítják.) A nagytestű római marhafajtának lelőhelyeiken előforduló csontjai feltűnően karcsú voltuk miatt mind ökrökből származtathatók, ami arra utal, hogy a szarmaták a produktívabb római fajtát nem saját szarvasmarhaállományuk javítására, hanem munkaállatként kívánták megszerezni. A juhok meglehetősen egységes állományt alkottak, melynek hímjei vastag, háromélű, kifelé hajló és csavarodó szarvakat viseltek, a nőstények szarvai kecskeszarvszerűek, vagy csökevényesek voltak, s a nőstények közt szarvatlan egyedek is előfordultak. Marmagasságuk 61,6 és 68,1 cm közt volt, meghaladva a hazai népvándorláskori juhok valamivel 60 cm alatti átlagát. A kevés és igen töredékes sertésmaradvány kistestű, primitív fajtájú állományra utal, a háziasítás előrehaladottabb fokán. 71