Horváth Attila – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 4. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1976)
S. Bökönyi: Szarmata lelőhelyek állatcsont leletei Bács-Kiskun megyéből
Az egyetlen lókoponya feltűnően kicsi, középszéles homlokával, jellegzetes profilvonalával és a homlok síkja fölé emelkedő falú szemgödreivel feltűnően emlékeztet a honfoglaló magyar lovak koponyáira. A végtagcsontok közt is előfordul néhány kistestű lóból származó darab, a lovak többsége azonban megegyezik a népvándorlás kori hazai lovak zömével, 137 —143 cm-es marmagassággal. Néhány nagyobbtestű egyed viszont már nagy valószínűséggel az erőteljes római katonalóval azonosítható, különösen az, amelyiket egy 357 mm-es hosszúságú tibia képvisel, melynek hosszából egy 151,7 cm-es marmagasságú állatra lehet következtetni. Egyébként egy feltűnően karcsú metacarpus (14,3-es karcsúságjelzővel) alapján kimutatható a lovak herélése is, melyre egyébként Strabon (Augustus kortársa) is rámutatott a szarmaták lótartásával kapcsolatban. A kutyák közt a feltűnően jó koponya-anyag alapján két fajta különíthető el. Egyikre jól boltozott agyürege, lapos crista medianaja és linea semicircularisai, erősen csapott, keskeny homloka és erősen megnyúlt, keskeny arcorri része jellemző, a másik koponyája vaskosabb, kevésbé boltozott agyüreggel, viszont jól fejlett crista mediana val és lineae semicircularisokkal, magas, széles homlokkal, viszonylag rövid, széles arcorri résszel. Míg a második fajta koponyaalkatilag erősen hasonló a farkashoz, ám annál kisebb és fejlettebb, az első fajta nem más, mint egy meglehetősen primitív agár. Erre nemcsak a recens orosz agarak koponyáival való összehasonlítás mutat, hanem hosszú, igen karcsú végtagcsontjai is. Koponyái feltűnő hasonlóságot mutatnak egy pilismarót-basaharci kelta sírból előkerült agárkoponyával (15. ábra), ami felveti a kelta agaraktól való származását, feltehetően római közvetítéssel. Az a tény, hogy agarak önálló fajtaként három alföldi szarmata lelőhelyen is előfordultak, jó bizonyíték arra, hogy a tudatos állattenyésztésnek legalábbis a csírái a római birodalom területén kívül is léteztek időszámításunk első századaiban. A tyúkok kistestűek, nagyságra messze elmaradnak a római tyúkfajta egyedei mögött. Az előkerült vadállatcsontok kis-, vagy közép-nagy testű egyedekből származnak. Ami az előkerült háziállatfajok hasznosítását illeti, megállapítható, hogy a sertés kizárólagosan, a juh pedig jórészt húsával hasznosított. Jó bizonyíték erre, hogy sertéseket legnagyobbrészt (kb. 75%-ban), a juhokat pedig mintegy 66%-ban fiatal korukban ölték le, s csak a maradék 25, ill. 34% érte el a kifejlett kort, tehát szolgált tenyészállományként. Természetesen, a többet szülő (multipar) sertésből kisebb tenyészanyagra volt szükség, mint az egyet szülő (unipar) juhból. A kifejlett juhok mellékhaszna a gyapjú és tej lehetett, bár erre pozitív bizonyíték nincs. A szarvasmarha igen kis szerepet játszhatott, mint húsállat, csak az egyedek 25—30%-át ölték le fiatal korban. A tejelés itt is lényeges hasznosítási forma lehetett, bár aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy a szarvasmarha elsődleges haszna az igavonás volt. Nyilván a szarvasmarha adta az igavonó erőt a mezőgazdaságban, s római igás ökrök megszerzése csak erősíti a szarvasmarha igavonó hasznosítására vonatkozó feltevést. Nagyon valószínű, hogy a lovat legfeljebb hébekorba ették. Erre vall az ép csontok feltűnően nagy száma, a vágásnyomok hiánya a csontokon, s végül, hogy a fiatal, tehát az igazán ízes hússal bíró egyedek csontjai mindig épek. A ló valószínűleg a harcosok hátas állata volt elsősorban, nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy ez maga is nagy tömeg lovat igényelt, különösen, ha a vezetéklovakat is beleszámítjuk, emellett kisebb részben igásállatként is szolgált. A kutyát egyáltalán nem ették, evésével Európában a bronzkor folyamán már felhagytak. Az agarat természetesen vadászebként használták, nyilván elsősorban nyulak űzésére, a másik kutyafajta ház- és nyájőrzésre valószínűleg egyaránt használatos volt. A tyúkot feltehetően mind tojáshasznáért, mind pedig húsáért tartották, amint ez az ókorban általánosan szokásos volt. 11
