Horváth Attila – Bánkuti Imre – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 3. Historia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1975)

Sümegi Gy.: Nemes Marcell, a műgyűjtő. Adalékok a magyar műgyűjtés századeleji történetéhez

adni, hiszen nincs közöttük Barabás Miklós, Paál László, Szinyei Merse Pál műveiből. A Millenneum idején újra felvirágzó és továbbélő történeti festészetünkből ad ízelítőt Kimnach László és Hegedűs László egy-egy munkája. Ok inkább a programszerű, de erőtlenséget és kifulladást mutató ágat képviselik. A magyar plein-air festészet iskolája, a nagybányai Művésztelep révén kezd modern művészetünk önálló lábra állni. Nem előképek és példák nélkül dolgoznak a nagybányaiak sem, de az együttdolgozás és együttélés művészi eredményei egyöntetűek. A tárgyi világtól, a formák megtartásától nem tudnak messze távolodni. Náluk a szín soha nem válik öncélúvá. Nem hajszolják a gyorsan tűnő hangulatok és pillanatnyi benyomások megrögzítését. Formahű és tárgyhoz kötött a szemléletük, a fény formabontása kismértékű náluk. A valóságot akarják föltárni, a látványt igyekeznek megfesteni és e célnak rendelik alá a kifejezőeszközeiket is. Az igazi nagy történelmi érzékenységű Thorma Jánost, Nagybánya egyik vezető mesterét kissé szentimentális ízű, de könnyedén komponált munka képviseli. Л nagybányai iskolának jelleget adó Ferenczy Károlynak választékos ízléssel, szép színharmóniával és „finom naturalizmussal" megfestett csendélete került a gyűjteménybe. Glatz Oszkárt egy tárgyilagos portré, Mikola Andrást pedig egy jellemző nagybányai részlet mutatja be. A nagybányai festészet jellegzetességeit és sajátos vonásait még számos kismester gyűjteménybe került munkái tárják föl. (Basch Andor, Boromisza Tibor, Herrer Cézár, Keményffi Jenő, Plány Ervin, Zichy István, stb.) A gyűjtemény jelentősebb hányadát teszik ki olyan müvek, mik a műcsarnoki festészet színvonalán alig emelkednek fölül. Alkotóik jobbára megjárták Párizs és München művészeti iskoláit és a Mintarajz Iskola stúdiumait is elvégezték. Általában sikeres kiállítók tájkép vagy portréfestők. A kor elmaradott polgári ízlésének kielégítői, lényegükben nem tartoznak a progresszív törekvésekhez. (Boemm Ritta, Brück Lajos, Brück Miksa, Déry Béla, Frecskay Endre, Kézdi-Kovács László, Rózsaffi Dezső, Rubovics Márk, Üjváry Ignác, Vastagh György, stb.) Modern művészetünk néhány, hazai iskolához és irányzathoz nehezen köthető képviselője a képegyüttesben Rippl-Rónai József, Vaszary János és Gulácsy Lajos. Rippl-Rónaitól egy légies könnyedségű, ultramarin kék egű városkép pasztell és egy portré maradt meg. A Református pap arcképébe belesűrítette az idős ember megfáradását, életútjára visszanéző, meditáló elégedetlenségét. A kép hátterének síkja mármár színfoltokra esik szét. Innen csak egy lépés az ún. kukoricás stílus, melyben az élénk színfoltocskák nagy önállóságot nyernek. Az oly sok festői nyelvet megtanuló és nagyvonalúan használó Vaszary Jánost egy ugyancsak nagyvonalúan megfestett fiatal női képmás képviseli. A gyéren megvilágított szobába helyezett nőalak karakteres arcát szinte premier plán-szerűen hozza elénk. A múltba vágyódó, nosztalgikus festő-álmodó, Gulácsy Lajos korai tájképe művészetének expresszivitásából is megidéz. A magyar életkép festészetet is megújító szolnoki Művésztelep néhány alkotójától tájképeket és csendéleteket foglal magába a gyűjtemény. (Zombory Lajos, Jávor Pál, Lechner János Ödön — Lechner Ödön építész fia — stb.) A magyar festészet XX. századi történetének fontos időszaka a Nyolcak-csoport fellépése. Az 1909-ben alakult csoport kiállításai bizonyították nálunk az utak elválását. A kompozíció jelentőségének visszahódításáért indultak harcba, és így élesen szembeálltak az impresszionistákkal. Törekvéseikből őszinte képet mutatnak a Nemes hagyatékba került műveik. Czigány Dezső félaktja még a plein-air festés jelentősebb darabja. De a csoport vezetőjének, Kernstok Károlynak és Czóbel Bélának eleven színei már az új igazodást mutatják, a ,,Fauve"-okra emlékeztetnek. Márffy Ödön városképében a konstruktív szerkezet vonásai dominálnak — a finoman könnyed színhasználat ellenére is. Pór Bertalan Önarcképében az expresszív kifejező erő jelentkezését figyelhetjük meg. A kecskeméti Művésztelep alkotóinak munkái a gyűjtemény időbeli végpontjait is kijelölik. A posztimpresszionizmusból merítő alkotásmódjukat Iványi Grünwald Béla darabosan fogalmazott tájképe és Pólya Tibor erős kontúrhasználatú interieurje képviseli. Perlrott Csaba Vilmos és Bornemissza Géza csendéletei Cézanne igézetében fogantak, de Herman Lipót alkotásával együtt a kecskeméti Művésztelep induló éveit reprezentálják. Jelentős mesterek és jó színvonalú művészek, de kisebb tehetségű alkotók egyaránt helyet kaptak e gyűjteményben. A képegyüttes jelentős alkotók hiánya (Fényes Adolf, Réti István, 285