Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

Dankó I.: Az 1739–40. évi kunszentmiklósi pestis népéletbeli szerepe

énekeket énekelt hanem azt, hogy csak pár ember, a a halott legközvetlenebb hozzátartozói, esetleg szomszédok, aztán az, aki szekéren kivitte a temetőbe és ott elföldelte, énekelt fölötte. Egyik adatközlőm azt is tudni vélte, hogy általában a XXXVIII. zsoltárt (Haragodnak nagy voltában) énekelték. Ennek a zsoltárnak több versszaka van és közülük nem egy aktualizálható a ragály pusztítására. A kunszentmiklósi hagyomány úgy tudja, hogy a pestis gyógyíthatatlan. A s%êl oko^tça, ami felveri a port, és messzi vidékre elviszi. Száraz, aszályos nyárvégeken, különösen veszélyes a helyzet a pestis kitörése és terjedése szempontjából. Tekintve, hogy a ragályt a szél hordozza, ezért kezdetben, amikor még nem terjedt el általánosan, jónak tartják az ellene való füstölést, de ez csak zárt helyen, házban, szobában használt. A dögletes levegő ellen hatástalan, mert annyit nem lehet füstölni, hogy az egész levegőeget átjárja a füst és megtisztítsa. A füstölést faszénnel és az izzó faszénre hintett sáfránnyal, fodormentával, ebkaporral végezték. A pestist a felkavart porral belélegezték. Ez azonnal szétterjedt az egész testben, a tüdő vére vitte szét mindenüvé, és megcsomósította az ereket, fellobbantotta a mirigyeket. A hajlatoknál, izületeknél a mirigyek nagy duzzadásokat okoztak. De legkivált a nyakon nőttek meg ezek a kárbunkulusok. Nagy göbök keletkeztek a nyakakon kívül és belül is. Belül mintegy védekezésként a rossz levegő belélegzése ellen. Ezért nem volt szabad felvágni, vagy másképpen eltávolítani (kinyomni vagy elkötni) a gugát, mert csak ártottak volna vele. Pedig fájdalmasak voltak, sok közülük felfakadt és mély táljoggá vált nagy gyorsasággal. A nyakon keletkezett göböket, gugákat csak annyira kellett mérsékelni, hogy szabadon lehessen tőlük lélegzeni, enni, és inni. Ezért váltott hideg—meleg borogatást kellett rárakni, mást semmit. Mindezt azonban csak azért csinálták — hogy a pestises kínlódását valamelyest csökkentsék; és csak azok csinálták, akik nem féltek, nem féltették magukat a pestistől. Legtöbb esetben bizony, mikor kitudódott, hogy valaki pestises, magára hagyták, elmenekültek mellőle és semmiféle ápolásban, gondozásban sem részesítették. Messziről figyelték, hogy él-e még, vagy már meghalt. A halálhoz közeledőt arról is fel lehetett ismerni, hogy lefeketült. Előbb szederjes lett, majd kék, mintha alaposan megverték volna. Innen is mondták fekete halálnak. Pedig nem mindenki feketedett le benne. Sokan voltak, akik rendes testszínükben haltak el a pestisben. Èzek voltak a veszélyesebbek, mert csak későn lehetett látni, tudni, hogy pestises valaki. A gyerekeket elszakították a beteg anyjától, a férj magára hagyta pestises feleségét, minthogy a feleség is odahagyta beteg férjét is. Sokan, amikor érezték, hogy betegek, hogy megkapták a pestist, maguk vonultak el, hogy ne veszélyeztessék környezetüket. Kimentek a házból, az ólakban, istállókban, a fészerben vetették meg halálos ágyukat. A pestis gyerek-áldozatainak nagy száma abból is adódik, hogy a szülők sok esetben már a bágyadozp gyermeküket magára hagyták. Elmenekültek előle, nem csináltak velük semmit. A pestises ruháit, felszerelési tárgyait már életében kezdték elégetni, elásni, vagy vízbe dobni. Néhány gazda a házában esett pestises halál után a házát is felgyújtotta, tövig égette. Nem törődött a kárral, mert úgyis átok ült a házon, rontás fészke, pestis tanyája volt. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy minden vidámságtól, szórakozástól tartózkodtak. Az akkori szüretet is elhagyták, mert nem volt benne kedvük, meg szüretelőket sem kaptak. A tánc még sokáig, a pestis után is, tilos volt, mert a táncolók gyors lélegzetvétele, lihegése legalkalmasabb volt a baj terjesztésére. De meg bűnbánatból is kerültek minden szórakozást, jó ideig még lakodalmak se voltak tánccal, zeneszóval. A kunszentmiklósi emlékezet úgy tudja, hogy a porfelhőket hozó szélen kívül a pásztorok maguk is részesek voltak a pestis behozatalában, elterjesztésében. Őszre kelve a kinti jószágot, a szokáshoz híven, beljebb hajtották a Kígyós, meg a Baker közelében levő szállásokra, hogy alkalmas helyen teleljenek. Egymás közelébe kerülve összezsúfolódtak és köztük ütött ki aztán a vész. A városban bent meg úgy terjedt el, hogy az egvik beteg pásztort behozták a vátosúa i's ott h?lt míg. A pestis majdnem teljesen elpusztította a várost. Erre a mozzanatra különösen jól emlékeznek a kunszentmiklósiak. A népek, akik csak tehették .r^é/sz^ladtak és évek múltával se mertek visszajönni. Pedig a jövés-menést igen szigorúan vették. Katonaság állt mindenütt őrt, hogy ne menjenek sehová, de be se jöjjön senki. Legtöbben a Bábonyban, a Boda kútjánál, meg a Szedriában találtak menedéket. Tanyákat építettek, jó messzire egymástól és úgy éltek. Ennek köszönhetik, hogy megmaradtak. Sokuknak hiába könyörgött a felsőbbség később, a vész múltával, csak nem jöttek vissza, hanem kint maradtak 373