Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

Bálint S.: Szegediek Bács-Kiskun homokján

BÁLINT SÁNDOR SZEGEDIEK BÁCS-KISKUN HOMOKJÁN Ortutay Gyulának Ez a dolgozat a szegedi nagytáj néprajzáról szóló, kéziratban heverő monográfiának kiemelt része. A településről szóló fejezetében áttekintjük azokat a helységeket, illetőleg hajdani pusztaságokat, amelyeket a szegedi parasztság nagyjából a XVIII. század derekától az első világháborúig vállalkozó szellemével, töretlen munkakedvével egészen vagy részben benépesített. Ennek a folyamatnak több szakasza van. Az első délvidéki, főleg bánáti dohánykertész, másként gányófaluk alapítása. Időrendben második a szegedi homok meghódítása, rajta a klasszikus alföldi tanyavilág megteremtése. A harmadik stáció a szegedi nagyvíztől (1879) a második világháború kitöréséig tartó terjeszkedés a fejlődésben elmaradottabb halasi, kisebb részben szabadkai és majsai homokon, továbbá északon a tázlári, bócsai hajdani úribirtokokon. Előre kell bocsájtanunk, hogy fejtegetéseinkben már eleve lemondottunk a teljes ,részletező tárgyalásról, ezt tehát az olvasó ne kérje tőlünk számon. Munkánk jellege megszabta a feladatot: csak azokról a sajátosságokról szólunk, amelyek e kirajzott népet vérségében az anyavároshoz, illetőleg a szegedi szülőföld hagyományaihoz fűzik. Tudjuk, hogy rövid utalásaink, amelyek természetszerűleg monográfiánk egészének arányaihoz alkalmazkodnak, itt-ott szűkszavúnak tetszenek, de talán mégis eligazítanak. Bemutatásukban Halas illetőleg a halasi föld, külön kiemelve Harkakötöny, Balota, Zsana majd a szabadkai homok: Tompa és Kelebia, utána Majsa, a majsai föld: Kömpöc, Kígyós, majd önállóan: a kunsági Csólyospálos, Jás%s%enflás%ló, S^ank, végül Kisszállás, Kéleshaiom, majd Tá^lár, Bocsa következik. Kiegészítő vizsgálatra vár Csikéría, Bácss^plos, Kunbaja, ületőleg Móricgát. Halas Évszázadok óta virágzó hatalmas kiterjedésű mezőváros, a régi szegedi határ nyugati szomszédságában. Népnyelve szintén ö-ző jellegű, amely a mienkéhez hasonlóan, középkori maradvány. Sajnos, eddig tüzetesebben nem figyelte, gyűjtötte senki, így nem tudunk feleletet adni arra, mekkora az egyezés, milyenek az eltérések, továbbá az archaizmusok és helyi fejlemények a két város nyelvhasználatában. Halas történetéről, népéletéről itt természetesen igen röviden csak annyit mondunk el, amennyit a szegedi vonatkozások és kapcsolatok megkívánnak. A népi hagyomány szerint a XIII. században hazánkba települt kunok szintén hét nemzetséghez tartoztak, amelyeket később s%ék néven emlegettek. Ezek egyikének szálláshelye Halas és a környező pusztaság, határ volt. A helyi népemlékezet szerint az ősök sátorszállás szerint is elkülönültek, így a halasi Bábud család a negyedik, a Módok pedig a hetedik sátorból valónak tudja magát. Halas városa hosszú századokon át főleg jószágtartásból élt. Elmagyarosodása nyilván a középkor végén ment végbe. A hódoltság sajátos adózási rendszerével a nomád pásztorkodást a halasi tájon is meghosszabbította egészen a múlt század derekáig. Maga a város 1596-ban elenyészik, de már három évtized múlva, 1626-ban a török szorgalmazására újjászületik: az elbujdosott halasiak visszatérnek szülőföldjükre, de Ormánságból is sokan települnek át ide szintén ö-ző tájszólást beszélő magyar családok. A töröktől felszabadult jászkun területet, vagyis a Kiskunságot, Jászságot és Nagykunságot a történelmi jogok, emberi érdekek mellőzésével I. Lipót a német lovagrendnek adományozta (1702), és ezzel a területek 411