Horváth Attila – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 1. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1972)

Pálóczi-Horváth A.: A felsőszentkirályi kun sírlelet

szűkülő, ovális csatkarika és a csuklós tengelyére erősített csatpecek lapos öntéssel készült. A csatkarika sz: 5,1; belső sz: 4,5 cm. A szíjszorító lemez h: 11,8; sz: 4,2; v: 0,08—0,1 cm; tulajdonképpen egy 24,2 cm hosszú ezüstlapból alakították ki oly módon, hogy középen téglalap alakú nyílásokat vágtak rajta a csatkarika csuklója és a pecek számára, majd a lemezt összehajtották, átbújtatták a karikán és ráhúzták a csuklós tengelyre. Az összehijtott szíjlemez két lapja egyforma hosszú és a test görbületének megfelelően enyhén hajlott. Négy sarkában egy-egy ezüstszegecs rögzítette az öv anyagát. A szegecsek h: 1,1 cm, ill. 1,35 cm, a kettős kónikus szegecsf^jek átm: 0,6—0,8 cm; a szegecsfejek mag. : 0,5 cm, ill. 0,8 cm; a kisebb fejű és rövidebb szegecsek a szíjlemez nyitott végéhez kerültek (12. kép 1). A szíjlemez felső lapján vésett díszítés van: téglalap alakú keretelésben hullámvonalas inda, visszahajló mellékágakkal, melyekből kétoldalt karéjos, középen hegyesedő levelek nőnek ki. Figyelemreméltó a szárak szétágazásának térbeli megoldása, ei különösen az inda kiindulásánál, a csatkarika felöli részen szembetűnő. A minta elnyújtott, ívelt levélben fejlődik be a csatlemez végén, mintha oldalról látnánk a levelet. Az ötvöstechnika jellegzetességei jól megfigyelhetők: a hegyesvésö helyenként kiugrott az előre megszabott irányból; a keretelés a sarkoknál nem ér össze; a gyors csuklómozgás nyoma a vésett vonalra merőleges, sűrű rovátkolás. A díszített mező hátterét kettős sorokban húzódó háromszögecskék töltik ki, melyek egy-egy sorpáron belül mindig egyenlő távolságra vannak egymástól (kb. 0,3 mm), de nem pontosan egymással szemben, hanem mindig lépcsőzetesen helyezkednek el. A sajátos textúrát adó díszítés kétágú hegyben végződő ún. kétélű vésővel készült, a rezgő vésés (trambulírozás) technikájával.

21 A „háromszögecskéknek" ívelt oldaluk van és változó alakúak: szélesebbek vagy keskenyebbek, hosszabbak vagy rövidebbek, attól függően, hogy milyen gyorsan haladt a mester eszközével és mennyire nyomta rá az ezüstre (az ugyanilyen eljárással díszített címeres véreteken a háromszögek sokszor ötszögekké szélesednek). Az aranyozás a vésett díszítés elkészülte után történt (a vésés mélyedéseit is aranyréteg fedi), csak az előlapra terjed ki; sok helyen lepattogzott. A szíjlemez díszített szárnyának vége 2,5 cm-es szakaszon csorba, a sérülést reszeléssel igyekeztek eltüntetni. b) S^íivég (4. kép 2, 5. kép 2, 10. kép, 12. kép 2): tokszerűen foglalta magában az öv végét; h: 10,6; sz: 4,2; mag.: 0,6—0,7 cm. Két részből illesztették össze: hátlapját nagyobb méretű ezüstlapból, széleit felkalapálva alakították ki, majd a díszített előlappal összeforrasztották. Ezután ütötték a szöglyukakat, az előlap felől, három ezüstszegecs számára; a szegecsek h: 1,3; a szegecsfejek átm.: 0,7; mag.: 0,6—0,7 cm. A díszítés a csatéhoz hasonló. A tárgy alakja alkalmat adott arra, hogy lekerekített végén teljes levéllel fejezzék be a növényi mintát. A palmettaszerű leveleknek nemcsak középső részük hegyes, mint a csaton, hanem két oldalsó, lehajló részük is, indításuknál pedig kiszélesednek. A térbeli ábrázolásmód az egyébként is finomabb rajzú szíjvégen még jobban megfigyelhető. — Minden oldala aranyozott. c) Címeres veretek (6—7,12. kép 3—4). A 14 db veret lemezét egyazon minta szerint vághatták ki (lekerekített végük mérete és ívelése megegyezik a szíjvégével) azután az ezüstlapok domborítása következett, melynek során egyenes végű poncolóval keskeny peremet kalapáltak fel. A munkára jellemző méretbeli különbségeket a következő adatok illusztrálják: h: 4,15— 4,22; sz: 3,68—3,90; a hátlapon mért belső h: 3,75— 3,90; belső sz: 3,29—3,50; a peremek msg.: 0,30— 0,46 cm. Kalapálásra vallanak az anyag egyenetlenségei is: a veretek szélein mért vastagság egy-egy tárgy esetében általában két-három tized mm-t ingadozik, abszolút méretben a veretsor átlagos v: 0,7— 1,0 mm. Tekintve, hogy domborítás közben az anyag a szélek felé torlódott, a lemezek eredeti vastagsága 0,7—0,8 mm lehetett — ez a legalkalmasabb lemezvastagság ezüstlemez domborítására.

22 Egy-egy címeres veretet 3 db gömbölyű fejű ezüstszegeccsel erősítettek az övre: h: 0,9—1,1; fej átm: 0,40—0,45 cm. A szöglyukakat a hátlap felől ütötték. A szegecsek elkalapált végén rosszezüstből préselt kerek alátétek vannak; átm: 0,8 cm (12. kép 4.). A 14 veretet 11 különböző címerkép díszíti, három ábrázolás kétszer fordul elő. A díszítés techni21 Ezúton is hálás köszönetet mondunk Szabó László restaurátornak (Magyar Nemzeti Múzeum) és H. Tóth Elvirának (Kecskemét, Katona József Múzeum), akik a vésés felismerésében segítettek, valamint Horváth Istvánnak (Esztergom, Balassi Bálint Múzeum), aki kísérletképpen hasonló szerszámot is készített, s azzal megnyugtató módon igazolta a véséstechnika azonosítását. 22 Pallai S., Ötvösség, nemesfémipar, divatékszer készítés. (Bp. 1963) 159. 181