Pásztor Emília (szerk.): Sámánizmus és természethit régen és ma - Bajai dolgozatok 23. (Baja, 2019)
Kerezsi Ágnes: Az állatáldozat jellegzetességei az oroszországi finnugor népeknél
A probe into the spiritual life of prehistoric people, a reflection of shamanism in archaeology Ilyen oszlophoz vezették és kötötték ki a feláldozásra szánt lovakat. Az oszlop a bálvány előtt állt (SZOROKIN 1873:48.). Hasonló oszlopokat látott ugyanebben az időszakban Karjalainen az irtisi hantiknál és Patkanov a Konda folyó partján. Karjalainen szerint különösen sok volt belőlük az obi-ugorok által lakott terület északi részén (KARJALAINEN 1922:48.). Ezek az oszlopok Munkácsi szerint „az istenek láthatatlan állatkötő oszlopait jelképezik, és az oszlop csakúgy, mint az áldozati állat, az isten tulajdonai" (MUNKÁCSI 1892: CCXXVI-CCXXVII.). Az obi-ugorok hiedelme szerint az áldozati állatok ezeknek az oszlopoknak a segítségéveljutnak el épségben az égi istenekhez. Az imádkozok arra kérték a szellemeket, hogy ők ugyanúgy kössék oda az isten arany oszlopához ezeket az állatokat, ahogy az emberek hozzákötötték őket az áldozati terek oszlopaihoz (MUNKÁCSI 1892: CCXXVII.). A fa összekötő szerepével magyarázható és válik világossá az az obi-ugorok körében általánosan elterjedt szokás is, hogy az áldozati állat koponyáját és bőrét a lábakkal valamelyik fára vagy karóra tűzték és ott hagyták a szellemeknek. Magam is láttam ennek a szokásnak a továbbélését a keleti hantiknál, ahol a szertartásvezető az otthon bemutatott áldozati szertartás után egy fehér textília kíséretében kivitte a rénszarvas koponyáját a szent ligetbe. Ima közben meghajlított egy vékony fácskát és annak a csúcsára erősítette a koponyát és mellé a fehér anyagot. Amikor elengedte a fát, azok a magasba lendültek. Adatközlőim szerint nem mindegy, hogy milyen fára teszik az áldozati ajándékokat, mivel az égben lakó istenek fája csak nyír lehet, az alvilág uráé és az alvilági szellemeké pedig fenyő. Az előbbi fehér, az utóbbi sötét törzse miatt. A fentebb felsorolt jelekkel bíró szertartási kellékeken kívül természetesen maguk az áldozati állatok is jelfunkcióval bírnak és az obi-ugoroknál is magukon viselik annak jegyeit, hogy kinek van szánva az áldozat. Erre elsősorban az áldozati állatok neme, színe és száma utalt. Az obi-ugorok között is általánosan elterjedt volt az a Volga—Káma menti finnugor népektől más ismert nézet, hogy hímnemű isteneknek hímnemü, a nőneműeknek pedig nőnemű állatokat áldoztak. Ha ezt a szabályt valamilyen okból nem tartották be, akkor is véleményük szerint a hímnemű áldozat volt kedvesebb az isteneknek (KARJALAINEN 1911:142.). Hasonló szabályt érvényesítettek más alkalmakkor bemutatott állatáldozatoknál is. A szurguti hantik a temetkezési szertartásban férfi elhunytnak hímnemű, nőnek nőnemű állatot áldoztak. 265
